Naná, hogy nem mondtam meg otthon az első karómat. Hogy is mondhattam volna? Én sem nagyon hittem el, hogy ilyesmi megtörténhet. Akkor hittem el, amikor lebuktam. Nem azért nem mondtam el, mert sunyi, hazug kis srác lettem volna, vagyis, ha jól emlékszem, nem voltam az; pont, hogy teperős, stréber, irritálóan cuki(skodó) gyerek voltam masszív bizonyítási kényszerrel és jó sok szorongással. (Utóbbi kettőről nyilván fogalmam sem volt.) A tanárok imádtak, az osztálytársaimat, mint utóbb kiderült, leírhatatlanul idegesítettem.
Én nem kaphatok egyest, ilyen nem történhet. Nincs benne a pakliban. Tízévesen, a hátam mögött csupa kitűnő bizivel – kizárt. Karót a rossz tanulók kapnak, akik emiatt természetesen rossz gyerekek, azaz rossz emberek is – megingathatatlan axióma volt ez a külvárosi általános iskolában, de legalábbis az én fejemben.
Már lövésem nincs, miért kaptam, nyilván elfelejtettem megfordítani a dolgozat papírját, vagy véletlenül nem készültem, vagy ilyesmi, mindegy is, valamin viháncoltam a dogakiosztós óra elején, „hát, én annyira nem örülnék a helyedben, Marcikám, mert ez bizony karó”, mondta a tanító néni, szóval nyilvánosságot kapott az ügy, „Marcikám” egyest kapott, érezte ennek a súlyát mindenki, függetlenül attól, hogy elégtétellel nyugtázta-e, vagy sajnált.
Én nem sajnáltam magamat, inkább sokkban voltam, az elkerülhetetlen lebukásig tartó idő nagyjából olyan volt, mint amikor 24 évesen a koponya-MRI-leletemre vártam. (Végül erről is, ahogy az egyesről, kiderült, hogy nincs semmi baj.) A lebukás egyébként hasonló megkönnyebbülés volt, egy szülős osztálykiránduláson került szóba véletlenül, szegény anyám úgy tett, mint aki tudja, miről van szó, az ofő miniválságtanácsot hívott össze, hogy „mi legyen ezzel a gyerekkel” (tanulság: „jó, azért nem kell megijedni, nem a világvége”), aztán az ügy szépen elhalt, csak a szégyen maradt, tompult napról napra, de soha nem múlt el.
(Tudjátok, vannak azok az alattomos, rohadék emlékfoszlányok az agyatok eldugott zugaiban, kínos, ciki helyzetek, kisebb-nagyobb bénázások, amiknek semmi hatása nincs ugyan az életetekre, mégis előbújnak véletlenszerű helyzetekben, pillanatokban, ébredés után, meetingen, moziban, randin, hogy kínozzanak, és elrontsák a napotokat, és ne tudjatok másra gondolni, mint hogy „nem hiszem el, hogy ennyire nyomorult vagyok”. Na, ez is egy olyan.)
Mert természetesen ez az egész sztori nem is az egyesről szól, hanem a szégyenről. Amikor ugyanis a gyerekeket osztályozzák, akkor nem a teljesítményüket osztályozzák, hanem egészen konkrétan magukat a gyerekeket. Egy tízévesnek ugyanis hiába magyaráznák, hogy „ez most erről az egy dolgozatról/feleletről szól, ez nem téged, az embert értékel, hanem az elmúlt negyvenöt percedet, szóval kezeld a helyén, és ne tulajdoníts neki különösebb jelentőséget”. Na, nem mintha nekem elmondta volna bárki mindezt, ellenkezőleg: mindenkinek kényelmes és látszólag hatékony felállás, perverz status quo volt, hogy ez bizony nekem szól, a karó bizony engem minősít, elévülhetetlen stigmaként került rá a karakterlapomra, hiszen
aki egyest kap, az annyit is ér.
Szembe kellett néznem egy kellemetlen középtávú hatással is: a karó lerontotta az átlagomat, éppen annyira, hogy – kimondani is szörnyű volt – négyes tanuló lettem. Egy kaszttal lejjebb kerültem, meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy a csupa ötös „Marcikám” a múlté, aki átvette a helyét, az egy kicsit butább, kevésbé ambiciózus gyerek, akit valószínűleg sosem fognak annyira szeretni, mint az igazit. Ez persze később jól jött, kénytelen voltam ugyanis empatikusan állni új sorstársaimhoz, a négyes tanulókhoz, akik között már volt olyan, aki kapott karót, sőt akadt, aki többet is, így alkalmam volt ellesni, hogy bizony túl lehet élni, akár a családi nyomás („Négyes? Miért nem ötös?”) ellenére is.
Ha visszautazhatnék az időben, nyilván meggyőzően levezetném magamnak, a szerencsétlen, megijedt, szolgalelkű és idegesítően stréber kiscsávónak, hogy ne foglalkozzon vele, „ne foglalkozzál vele”, szó szerint ezt mondanám, tudva, hogy ez a mondat nagyon-nagyon sok helyzeten segít majd évek, évtizedek múlva is. És nyilván nem hinnék magamnak, hiszen az ember magának hisz a legkevésbé, nem? De te azért elmondod neki, ugye? Főleg, ha egyébként szorgalmas, ügyes gyerek. Hogy nincs semmi baj, nem számít, mármint tényleg egészen konkrétan nem számít, sem maga az egyes, sem azt övező pedagógusi fejcsóválás, sem az átlag. Vagy hát persze, van baj. Például az, hogy a (magyar) oktatási rendszerben senki nem volt képes jobbat kitalálni annál, mint hogy egytől ötig pontozzák a gyerekeket a legérzékenyebb éveikben, mint valami nyomorult tehetségkutatós valóságshow-ban.
Ezt egyébként akár azelőtt is elmondhatod neki, hogy megkapta volna az első egyesét.