Leginkább persze a tanároknak kellene figyelmesen olvasniuk az alábbi sorokat és megtanulni végre, hogy nem mindenki élvezi az állandó méricskélést, összehasonlítást. Kicsit sem lennék például Kata öccsének a helyében.
„Az öcsém csak néhány évvel fiatalabb nálam, és természetes volt, hogy ugyanabba az iskolába fog járni, ahová én. Csak később esett le nekünk és a szüleinknek is, nem biztos, hogy ez jó döntés volt. Szegény öcsém elég gyakran megkapta, hogy egy cseppet sem hasonlít a nővérére, mert semmiben nem olyan jó, mint… Bezzeg, amikor a nővéred járt hozzám, soha nem felejtet el leckét írni, mindig példásan teljesített! Ti tényleg testvérek vagytok? Nem látszik! – ilyen és hasonló mondatokkal bombázták folyamatosan, mert én mindig kitűnő tanuló voltam, így utólag kicsit stréber is, meg túlteljesítő, szóval igazán nem volt jó velem összehasonlítani a sokkal lazább és kevésbé tanulás- és teljesítménymániás öcsémet. Szegény, utólag nagyon szégyellem magam, mert igazán nem akartam őt frusztrálni.”
Nem biztos, hogy hálás helyzet olyan helyre járni, ahol a vezetékneved szinte mindenkinek ismerősen cseng, mert rengeteg váratlan helyzetbe futhatsz bele.
Nem mindig hálás dolog egy suliba járni a testvéreddel – óhatatlan az összehasonlítás
„Gimibe olyan helyre jártam, ahol a nagyapám volt száz évig az igazgatóhelyettes, oda járt az anyám, az apám, a nagynéném és a húgom is. Őrület, tudom. Állandóan összehasonlítottak valakivel, pedig kitűnő voltam mindvégig. De a tanárok hihetetlenek, mindig találtak fogást, nálam már csak a húgomnak volt rosszabb, aki a legjobb esetben is közepes tanuló volt, és mindig velem, meg az összes többi családtaggal példálóztak neki. Még a nagynénénket is elővették, pedig ő nem volt túl jó tanuló, annak ellenére, hogy nagyon okos volt, és a magatartásával is sok gond volt. Sosem bántam meg, hogy abba a suliba jártam, mert elsőrangú képzést kaptam, de a családtagjaimmal való állandó összehasonlítást szívesen elkerültem volna. Sokszor még sírtam is e miatt, mert a biológia tanárnőm, aki híresen szigorú volt, és sikeresen megutáltatta velem az egykori kedvenc tárgyamat, állandóan előhozta a nagynénémet, aki szerinte zseniális, elsőrangú koponya volt, akinek még csak a nyomába sem érhetek.”
Zitáék sosem dicsekedtek egymással az iskolában, de nem azért tették, mert nem szerették egymást, hanem tapintatból.
„Nálunk éppen fordítva volt a helyzet, szegény nővérem nem volt túl jó tanuló, és én inkább mélyen hallgattam arról, hogy ő meg én testvérek vagyunk. Szó sincs arról, hogy szégyelltem volna, egyszerűen nem akartam belemenni egy olyan helyzetbe, hogy összehasonlítanak minket. Természetesen, ha valaki rákérdezett, akkor megmondtam az igazat, de magamtól nem hoztam szóba a dolgot. A legviccesebb az volt, amikor Ica néni, a zseniális magyartanárom megkérdezte, hogy mi az apukám keresztneve, mert szerinte ő tanította. És tényleg! Mindketten őszinte szeretettel emlékeztek egymásra, és később együtt dolgoztam Ica néni fiával, akit nagyon kedveltem. Szóval, kicsi a világ!”
Annának sokáig tartott megértenie, hogy az összehasonlítás nem őt minősíti, hanem azt, aki megteszi.
„Mi is egy suliba jártunk a bátyámmal, és a legjobban azt utáltam, amikor tornaórán a tesitanár lesajnálóan nézett, és azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, hogyan lehet egy ilyen béna lány annak az élsportoló fiúnak a húga. Mindig nagyszájúan azt válaszoltam, hogy hát így, de belül nagyon bántott, annyira, hogy még az általam gyűlölt futásokon is igyekeztem mindig jobb és jobb szintidőt futni, hogy egyszer, csak egyszer azt mondja, hogy nem is vagyok béna. Aztán egyik órán talajtorna volt, és csak én tudtam minden feladatot megcsinálni, abban tényleg jó vagyok, évekig balettoztam, táncoltam, de még akkor sem dicsért meg. Annyira igazságtalannak éreztem a viselkedését, hogy később már egyáltalán nem érdekelt sem ő, sem a véleménye, lepergett rólam.”