Épp a depresszió és szorongás között lavíroztam, nehezen szedtem össze magam az egyik nap, ezért úgy döntöttem, hogy motiválom magam kicsit. Kiírtam a Facebookra a következő posztot:
„Büszke vagyok magamra és arra, hogy milyen karriert futottam be eddig újságíróként. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire jutok, és mindennap hálás vagyok érte, hogy a nagykutyák között dolgozhatok.”
Rögtön jobban éreztem magam, amint ezeket a sorokat kiírtam. Nem volt álságos, nem csaptam be senkit, tényleg keményen dolgozom, és a szenvedélyem a munka terén maximálisan megtérült eddig. Csak gyakran még magam előtt is letagadom, milyen büszkeséggel tölt ez el. Persze azonnal aggódni is kezdtem, hogy milyen reakciókat fogok erre kapni, de a legtöbb barátom és kollégám tisztelettel és szeretettel kommentelt. Számomra ez az önbizalomszerzés egyik formája volt. Egészen addig, míg fel nem tűnt egy komment a posztom alatt, amiben ennyi állt:
„Lol.”
Persze vállaltam a kockázatot a posztommal, hogy nem csak szépeket fognak hozzászólni, és mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy véleményt nyilvánítson, ám ezt a kommentet az a férfi írta, aki gyerekkoromban az iskolai bántalmazóm volt. Timmy 13 évesen egy bunkó kölyök volt, és úgy tűnik, ez nem is múlt el róla 34 éves koráig. Amikor megláttam a kommentjét, hirtelen újra 13 éves lettem, görcsbe rándult a gyomrom, és halálra rémültem, hogy megint harcolnom kell ezzel az emberrel, mint az iskolában, ahol úgy éreztem, mindenki utál.
Akkoriban nem volt még Facebook, úgyhogy Timmy élőben tett nevetségessé annyira, hogy meg akartam ölni magam.
A nyolcadik osztály volt a legrosszabb. Akkor érkeztem az iskolába, egy olyan osztályközösségbe, akik már ovi óta ismerték egymást. Szinte borítékolható volt a kiközösítés. Az új és furcsa gyerek. Az osztály fele egyből úgy döntött, hogy átnéz rajtam. Mélyen boldogtalan voltam. Timmy a mellettem lévő asztalnál ült, elég menő és ijesztő fiú volt. Első pillantásra tudtam, hogy veszélyes. Az egyik órán súgott valamit a padtársam fülébe, aki átadta az üzenetet: „Azt kérdezi, hogy elmész-e vele randizni.” Timmy közben gonosz vigyorral az arcán figyelte a reakciómat. Tudtam, hogy nem akar randizni velem, tudtam, hogy csak meg akar alázni. Valami elutasításfélét motyogtam, és elvörösödtem. Nem sokkal ezután az egész osztály úgy döntött, hogy levegőnek néznek, és nem beszélnek velem. Kollektíve bántalmaztak Timmy rábeszélésére. Ez volt az első alkalom az életemben, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy megölöm magam.
Csak mostanában merült fel bennem, hogy lehet, hogy tényleg el akart vinni randizni, de az nem lehet véletlen, hogy nem sokkal az elutasítás után kezdődött a teljes kiközösítésem. És tessék, elmúlt 20 év, én meg még mindig kiborulok Timmy beszólásától. Csakhogy most nem hagytam magam, nem maradtam csendben. Lehet, hogy a 13 éves énem kivárta volna, míg elmúlik a feje fölül a vihar, de a 34 éves már nem ér rá erre. Rövid és velős választ írtam neki, majd blokkoltam:
„Ó, az élet nem azt nyújtotta neked, amit szerettél volna, Timmy? Úgy érezted, bele kell rondítanod egy régi osztálytárs boldogságába? Milyen kedves tőled. B*szódj meg!”
Nyilván sokat változtam nyolcadik óta, ahogy mindenki. Vagyis az olyan bántalmazók, mint Timmy, soha nem változnak. Szánalmasan úgy próbálnak meg önbizalomhoz jutni, hogy másokat eltipornak. De ez a szép abban, hogy már nem vagyunk iskolások. Nem kell már óvatoskodni, aggódni, hogy mások elfogadnak, szeretnek vagy sem. Megmondhatjuk az ilyen fickóknak, hogy hova kívánjuk őket és kizárhatjuk mindet az életünkből. Remek terápia, javaslom mindenkinek, hogy nézze át az ismerős listáját és vágja ki azokat az embereket belőle, akik mérgező hatással vannak rá. Akik azt hitetik el veled, hogy nem érsz semmit. Semmi szükséged, hogy ilyen Timmy-félék vegyenek körül.