Ha belegondolok, eddig két nagyon meghatározó momentuma volt a párkapcsolatomnak, amire biztos, hogy 80 évesen is emlékezni fogok, ha megérem – az egyik az eljegyzésünk a másik egy sokkal kevésbé romantikus esemény. Persze volt már az elmúlt csaknem 5 évben rengeteg közös élményünk, kalandunk, szép és szomorú dolgok, amiket együtt éltünk meg, de olyan jelentőségteljes élmény, ami a kapcsolatunkról mond el nagyon sokat, igazából ez a kettő. Ilyen patetikus felvezetés után valószínűleg kissé prózainak tűnik a cím. Máris megmagyarázom a dolgot.
Kapcsolatunk hajnalán történt, talán 3-4 hónapja lehettünk együtt. Az volt az első alkalom, hogy Pétert bemutattam néhány barátomnak. Egy kedves kollégámhoz voltunk hivatalosak kerti partira, és az esemény éppen úgy zajlott, ahogy egymást rég nem látott barátok között egy nyáresti mulatság szokott: bográcsoztunk, beszélgettünk, sztoriztunk, és közben szinte észrevétlenül megittunk egy kisebb demizsonnyi ágyas pálinkát. Az est végére mindenki megalakult rendesen, volt Fradi-induló teli torokból, összetört telefon, és hanyatt esés székkel. Nem is részletezném tovább.
Mi éjfél körül indultunk haza sofőrszolgálattal. A párom már az első sarok után elaludt, én viszont még kedélyesen elbeszélgettem a sofőrrel, aztán amikor hazaértünk, kedvesemet erősen támogatva fölnavigáltam a lakásba, lefektettem, aztán lezuhanyoztam, lemostam a sminkemet, bevettem egy fájdalomcsillapítót, és bebújtam mellé az ágyba. Még egy kicsit örültem is magamnak, milyen előrelátó vagyok (értsd: fájdalomcsillapító), aztán gyorsan álomba szenderültem. Reggel hétkor aztán egyszer csak kipattant a szemem: rázott a hideg, forgott a szoba, és vele együtt a gyomrom is felfordult, alig értem el a fürdőszobáig – ahol aztán az egész délelőttöt töltöttem. Soha előtte, soha utána nem voltam még ennyire rosszul, azt hittem ott pusztulok el. Nem maradt meg bennem semmi, se gyógytea, se víz. A szervezetem egyszerűen megálljt parancsolt minden szilárd és folyékony energiabevitelnek.
A párom persze teljes pánikban volt, már a legközelebbi kórházat is felhívta, hogy mégis mit csináljon velem. Ott lassú só- és folyadék-utánpótlást javasoltak, valamint sok türelmet. Aztán ha pár órán belül nem javul a helyzet, vigyen be az ügyeletre.
Délután egy óráig tartott az agóniám, addigra teljesen kimerültem, és jótékony álom borult rám. Két órát aludtam nagyjából, aztán kikászálódtam az ágyból, és kivonszoltam magam a konyhába.
Rettenetesen éreztem magam, minden voltam, csak vonzó és nőies nem aznap, legszívesebben szublimáltam volna. És amikor a konyhába léptem, azt láttam, hogy az én drága párom szakácskötényben sürgölődik a tűzhely körül, teríték már az asztalon, kész a rántott hús és a krumplipüré, és aggódva pillant rám, hogy vajon meg tudom-e majd enni, mert biztosan nagyon jót tenne.
Szólni sem bírtam a meghatottságtól. Ő sem mondott semmit, csak átölelt szorosan, és úgy szorított magához, hogy az minden szerelmi vallomásnál többet ért.
Az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy megérkeztem. Annyira biztonságban még soha senkivel nem éreztem magam, mint akkor, ott. Vele. Azóta biztosan tudom, hogy kettőnkre még nagyon hosszú közös út vár.
Sokszor eszembe jut az a pillanat. Amikor ma munkába menet felidéztük, ma is mindketten könnyekig meghatódtunk. És hogy miért írtam ezt most le? Azért, mert valahogy azt látom magam körül, hogy az emberek egy csomószor a látványos megoldásokra vágynak, az Igaz Szerelem bizonyítékának pedig olyan dolgokat tekintenek, mit egy drága ékszer, egy meglepetés-wellnesshétvége vagy éppen egy csokor vörös rózsa. Pedig ennél sokkal hétköznapibb dolgok azok, amelyekből kiderül, hogy mennyire vagyunk valójában fontosak a párunknak. Egy figyelmes gesztus a legnyomorultabb pillanatodban, egy kis segítség, egy kedves mondat, pillantás, mozdulat. Vegyük észre ezeket a dolgokat, és idézzük fel őket akkor is, amikor éppen nem minden csupa rózsaszín felhő és vattacukor körülöttünk. Rengeteg erőt lehet gyűjteni belőlük.