„Kedves Joseph! Bárcsak azt mondhatnám neked, hogy attól a perctől kezdve rajongtam érted, hogy megtudtam, terhes vagyok veled. De sajnos nem így volt. Szeretném azt mondani, hogy a szülés után, mikor először a karomba vehettelek, na, onnantól megváltozott minden. De ez sem igaz.
Teljes szívemből akartalak téged, de az az igazság, hogy bármennyire igyekeztem is, mégse szerettelek az első pillanattól kezdve. És ami még ennél is rosszabb, fogalmam sincs, hogy miért.
Ami azt illeti, te sem könnyítetted meg a dolgom. Sőt! Ha mondhatok ilyet, anyaként nagyon megnehezítetted a dolgomat, ami még inkább megkérdőjelezte a szeretetem irántad, én pedig csak emésztettem magam, miért nem érzem azt a földöntúli, semmihez sem hasonlító szeretetet irántad, amiről a szakkönyvek írtak és amiről a barátnőim meséltek.
Azon a napon, mikor autisztikus spektrumzavarral diagnosztizáltak, sírtam. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig. Fogalmam se volt, ezután hogyan élhetünk majd olyan életet, mint korábban, a betegség előtt. Ahogy arról se, vajon tudatában leszel-e annak, ami történik veled.
Gyászoltam azt az elveszett gyerekkort, amit neked szántam, és rettegtem attól, mit tartogat majd számodra a felnőtt élet. Elsőre úgy tűnt, minden remény elveszett, hogy szeress, élj és tanulj, és magamat okoltam mindezért.
Voltak nehéz pillanataink. És ha megpróbálnám kitalálni, vajon mire gondolhattál, mikor a határaidat feszegettem, valószínűleg csupa olyan kifejezést találnék, amiről meggyőződésem volt, hogy sosem mondtam ki a jelenlétedben. […] Azt nem tudom, hogy el fogod-e tudni olvasni a levelem, vagy ha el is olvasod, meg fogod-e érteni, amiről szól. Azt viszont tudom, hogy sosem szűntem meg azt kívánni, bárcsak ne lennél autista.
Sajnálom, hogy ezzel kell együtt élned, leginkább a nehézségek és bizonytalanságok miatt, amikkel majd szembe kell nézned. Abban viszont biztos vagyok, hogy mindvégig melletted leszek, és védelmezni foglak, amíg erre képes vagyok. Nagyszerű és csodás személyiség vagy, a képességed pedig, hogy másokat felvidíts és boldoggá tégy, egész egyszerűen levesz a lábamról.
Ígérem, hogy megvívok minden csatát, amit meg kell, érted és miattad. És azt is ígérem, hogy továbbra sem fogom hagyni, hogy a betegséged határozzon meg téged. Tudom, hogy ez nem olyasvalami, amit le tudunk győzni, de biztos vagyok benne, hogy együtt megbirkózunk majd a nehézségekkel, amit okoz.
Joseph, az az igazság, hogy beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, mennyire szeretlek, de most már tudom. És úgy akarlak óvni és szeretni, ahogy még soha senkit. Őszintén sajnálom, hogy nincs ez így az első perctől, hogy erre a világra érkeztél, de ahogy telnek a napok, az érzéseim egyre tisztábbak és mélyebbek. Már nemcsak szeretlek, de szívem minden porcikájával becsüllek is.
Anyu”