Régóta vágyom már rá, hogy összekössük az életünket a párommal. De sokakkal ellentétben én nem azért szeretném ezt, mert várom, hogy hercegnő Barbie-nak öltözve parádézhassak a nagy napon, hanem mert én még azok közé a régi vágású emberek közé tartozom, akiknek fontos a házasság. Már a gondolattól is meghatódom, hogy éppen egy hónap múlva már azt mondhatom, hogy ő az én férjem, akivel törvény előtt vállaljuk, hogy együtt sétálunk végig az életünk még hátralévő útján. Szerintem ez egy nagyon szép és bátor dolog. Férj-feleségnek lenni menő. Az pedig külön öröm, hogy nem kell majd az ilyen cikkek megírása közben azon lamentálnom, hogy páromként, pasimként vagy mondjuk vőlegényemként emlegessem azt a férfit, aki a legfontosabb ember az életemben.
Szóval házasodni szerintem klassz dolog, de azért a kivitelezés nem egy diadalmenet – legalábbis nem minden perce az. Persze lehetne, ha bizonyos korlátozott mennyiségben rendelkezésünkre álló erőforrások, úgymint idő és pénz sokkal nagyobb mennyiségben állnának rendelkezésünkre. A mi esetünk annyiban speciális, hogy az eljegyzésünk már három évvel ezelőtt megtörtént, de magát az esküvőt hátráltatták olyan apróságok, mint például az, hogy vettünk egy lakást. De persze rengeteget beszélgettünk a dologról az elmúlt években, és mi tagadás, elég messziről indultunk. Az ideális esküvőről alkotott elképzeléseink elég távol álltak ugyanis egymástól. A skála egyik végén a leendő férjem állt (meg kell hívni kollégát, barátot, és minden rokont, azaz cirka 150 főt), a másikon én (nekem elég, ha a szüleink ott vannak, meg a két tanú). Aztán próbáltunk kompromisszumos megoldást találni. Sokáig tartotta magát az, hogy utazzunk el a világ egy távoli csücskébe csak mi ketten, és mondjuk ki ott a boldogító igent. Ez a sztori azonban a magas költségek és az enyhe – egyébként érthető – családi presszió hatására végül elvérzett.
A megoldás egy szolid kis esküvő lesz. Polgári szertartás, ebéd a szűk családdal és a legközelebbi barátokkal, aztán este egy kellemes belvárosi sörözőben igény szerint koccintás a többi baráttal, kollégával. Laza és nem túl bonyolult megoldás. Pont olyan, ami két szorongó emberhez illik. De még így is, hogy nem lihegjük túl a dolgot, van annyi intézni valónk, hogy minden napra jut bőven idegeskedni való. Mert
- a fodrász pont szabin lesz,
- a legjobb barátnőm épp aznap reggel indul nyaralni,
- a manikűrös nem vállalja a pedikűrt is,
- mikor legyen a fotózás, a szertartás előtt vagy utána,
- szabadtéren vagy a házasságkötő teremben mondjuk ki az igent,
- kit hova ültessünk az ebédnél, és kit ki mellé ne,
- mi lesz, ha esik az eső,
- elkészül-e időben a gyűrű,
- tetszik-e majd a ruhám a vőlegényemnek, jaj csak meg ne lássa addig!
- nem lehet kapni olyan hajcsatot, amit szerettem volna,
- jézusom, csak nehogy kifussunk az anyagi keretünkből.
És ez csak egy parányi része annak a sok-sok dolognak, ami próbára teszi az ifjú pár idegrendszerét és rengeteg aggódni valót, és ezzel együtt vitát szül. Kicsit olyan az egész esküvőszervezés, mint egy utolsó próbatétel, amit ha sikerül teljesíteni, akkor tényleg készek vagyunk a házasságra. De addig az utat sok fejfájás, gyomorgörcs, hangos szó és könnycseppek szegélyezik.
Persze nem én vagyok az egyetlen, akinek a tűrőképességét próbára teszi a nagy napra való készülődés. A most következő menyasszonyok a Whispernek vallottak arról, hogy egy kicsit besokalltak az esküvőszervezéstől.
„Nálam identitásválságot okozott az esküvőszervezés. Most éppen rózsaszín a hajam.”
„Katolikus vagyok, és egy mormon fiú lesz a férjem. Az esküvőszervezés komoly fejtörést okoz, mivel az ő családja és az enyém is szigorúan tartja a vallási szokásokat. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megszöknénk, és nem kellene aggódnunk többet a templomi esküvő miatt.”
„Az esküvőm szervezésének legkijózanítóbb tanulsága, hogy szinte alig vannak igaz barátaim.”
„Amikor az esküvőnket szerveztük, terhes voltam, és elvetéltem. Később megbeszéltük, hogy gyereket sokkal jobban szeretnénk, mint nagy esküvőt, úgyhogy bementünk a városházára, kimondtuk az igent, és szeptemberben jön is a baba.”
„Aludni sem tudok már, annyira kicsinál az esküvőszervezés.”
„Néha arra gondolok, a legjobb lenne, ha a vőlegényemmel kettesben elszöknénk valahova, mert az esküvőszervezés kész rémálom.”
„Amikor a lagzinkat szerveztem, akkor döbbentem rá, hogy valójában milyen kevés igazi barátunk van, és milyen sok pióca élősködik rajtunk.”
„Borzalmasan indultak az esküvőnk előkészületei, mert én úgy terveztem, hogy majd mindent együtt intézünk a vőlegényemmel. De az a helyzet, hogy neki lövése sem volt róla, mi mindent kell csinálni. Még szerencse, hogy anyám és a koszorúslányaim segítettek.”
„Az esküvőm szervezése a legstresszesebb és legizgalmasabb dolog volt az életemben.”