Még csak tizenkét éves, alig kamasz, épp belekezdett a kamaszságba, de már most látom, hogy vérzivataros idők várnak ránk, ha ez így marad. Próbálom minden erőmmel megérteni, mert ugye a hormonális változások, attól ment el az esze biztos, vagy mert hirtelen megnőtt és nem tudja hova tenni magát, ezért fordult ki magából. Megértem teljesen, csak nehezen viselem.
Egyszerűen egymás agyára megyünk
Tudom, hogy én is az agyára megyek, mert most épp ez a dolga, hogy utálja az anyját és szembeszálljon velem akkor is, amikor amúgy nincs is mivel szembeszállni. Ellenáll a nem is tudom, minek, mert annyira sok szabály és értelmetlen korlát nincs az életében. Olyan alapszabályokat kellene csak betartania, amik nélkülözhetetlenek a normális együttéléshez, és amiket egyébként eddig is ismert, mert mióta tudatra ébredt, azóta ezeket a szabályokat kell itthon követni. Hároméves kora óta ki kell vinnie például a szennyesét a szennyeskosárba – ami amúgy ott van a szobája ajtajától egy darab lépésre -, le kell vennie a cipőjét az előszobában és meg kell ennie a főtt ételt ebédre. Egészen eddig nem is volt problémája ezekkel a szabályokkal, ám most úgy érzi, hogy a világ összedől, ha megkérem, hogy vigye ki a szennyest, vegye le a cipőt és egye meg az ebédet.
Én sem voltam kamaszkoromban matyóhímzés, volt rendesen ajtócsapkodás és veszekedés anyámmal, de a saját gyerekem már most túltesz rajtam. És még hol van a vége! Napról napra romlik a helyzet, háborús állapotok vannak itthon, és már kezdem magam bántalmazott anyának érezni, mert ugyanúgy lábujjhegyen kellene a gyerekem körül járni, hogy vajon min húzza fel magát, mint amikor a részeg férj körül lépdel a feleség tojáshéjon, mert nem tudja, melyik tettéért kap pofont majd. Ezek is pofonok, csak lelkileg osztja őket a gyerek.
Követhetlen a változás
Talán az a gond, hogy a fejemben még mindig aranyos kisgyerek, aki megölelt és azt mondta, hogy „szeretlek anya”. Hát ki tud ilyen gyorsan átváltani fejben? Alig egy éve még cuki gyerek, aztán hirtelen egy fúria, rá sem ismerni, mintha egy teljesen új, goromba, szemtelen, nyegle és nemtörődöm emberre elcserélték volna. Képtelenség követni ésszel a változásait, legalábbis nekem nagyon nehezen megy, csak kapkodom a fejem és minden nap mantrázom magamban, hogy „nem ütünk meg gyereket, nem ütünk meg gyereket, akkor sem ütünk meg gyereket”. Aztán persze tényleg nem ütöm meg, inkább belefojtom a bennem eddig ismeretlen érzést, ezt a végtelen frusztrációt a fagyievésbe, mert inkább az én seggem legyen nagy, mint arra vetemedjek, amit velem csináltak kamaszként.
“Azt mondják, hogy kinövik ezt a korszakot a gyerekek, de nem emlékszem, én mikor nőttem ki a kamasz hülyeségeimet.”
Igen, én kaptam anyai pofonokat, nem keveset, és akkor megfogadtam, hogy én nem fogok kezet emelni a gyerekemre. És be is tartom. De csak most fogom fel, hogy mennyire eszköztelennek érezhette magát velem szemben a saját anyám, hogy végül abban talált megoldást, hogy lekevert nekem egy pofont. Ami rossz, és nem helyes, és soha nem szabad gyereket megütni, mert az a legalja mindennek. Úgyhogy nem teszem. Viszont már megértem anyámat, hogy miért tette.
Miért nem ért a szép szóból?
Az egész kamasz helyzetben a legidegesítőbb az, hogy nem lehet vele értelmesen beszélni. Azt várná az ember, hogy itt van 12 évesen, már tud összeadni és olvasni, sőt a tehetsége is előbukkant, értelmes, okos kölök, akinek már van véleménye, szóval azt várnám, hogy akkor le lehet vele ülni és megbeszélni, hogy miért nem elfogadható, ha így viselkedik az emberekkel. Nemcsak velem, hanem akárkivel. Nincs bennem ilyen „ki a főnök” habitus, sosem kakaskodtam itthon a gyerekeimmel, hogy majd én megmutatom, ki hozza itt a szabályokat. Csak van az elfogadható meg a nem elfogadható viselkedés.
A hazudozás például nem elfogadható. Nem azért, mert én azt mondom, hanem mert vannak társadalmi szabályok, amiket a gyerek saját érdekében meg kell tanulnia. Ha hazugsággal akarja megoldani a problémákat – márpedig most épp ezt gyakorolja minden nap -, akkor felnőttként nagyon rossz sora lesz. Vagy az sem elfogadható, hogy pénzt lopunk. Senkitől. Most épp én vagyok az egyetlen körülötte, akinek van pénze, így tőlem lopott, amikor leküldtem boltba és bevásárolt magának 4 ezer forintért nasikat, majd hazajött és azt mondta, hogy rosszul adtak vissza neki a boltban. Ma tőlem, holnap kitől fog lopni?
Túléli egyáltalán a kamaszkorát?
Mi lesz, ha jön az a bizonyos rettegett rossz társaság, akik drogot kínálnak neki? Az a kétségbeejtő, hogy pontosan tudja, mi a jó és mi a rossz döntés. Tudja, hogy nem szabad lopni és elkölteni anya pénzét. Tudja, hogy a hazugsággal csak még nagyobb bajba sodorja magát. És mégis csinálja. Azt is tudja, hogy a drog, védekezés nélküli szex, alkohol milyen veszélyeket rejt magában, mert mindenről nyíltan és őszintén beszélgettem vele már egészen pici kora óta. De ha a hazugság és a lopás simán belefér neki, akkor a veszélyesebb terepeken is kipróbálja majd magát? És én nem tudok tenni semmit, hogy megakadályozzam, teljesen tehetetlen vagyok, úgy érzem. Csak harcoljuk naponta a magunk harcait, de nem változik semmi.
Azt mondják, hogy kinövik ezt a korszakot a gyerekek, de nem emlékszem, én mikor nőttem ki a kamasz hülyeségeimet. Nem is tudom, mikortól voltam már normális a szüleimmel és mikor volt az a pont, amikor nem sodortam magam folyton bajba. Remélem, hogy a saját kamaszomnál ez a pont minél hamarabb bekövetkezik, mert ha ez így folytatódik, tuti, hogy vagy nagyon kövér leszek a stresszevéstől vagy kilövöm az űrbe a gyerekemet.
Borítókép: Jelenet a Hatalmas kis hazugságok című filmből. (Fotó: imdb)