A negyedikes tanító nénim több dologban formabontó volt akkoriban, de a legemlékezetesebb dolog a nagy felvilágosító nap volt vele. A nyolcvanas évek közepén adtak a tévében egy új, nagyon különleges technikával készült filmet, ami a megtermékenyüléstől a születésig mutatta a fejlődő életet. A film azzal kezdődött, hogy az ondó kilövellt, vele együtt pedig egy apró kamera megérkezett a nő testébe. Bár így utólag inkább trükkfelvétel lehetett, de akkor elképesztően valóságosnak tűnt.
Ezt a filmet kellett nekünk tanári utasításra megnézni otthon, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy előtte beírta az üzenőbe, hogy amelyik szülőnek problémája van a témával, az nyugodtan hagyja ki, másnap a gyerek egy másik osztályban kerül majd elhelyezésre, amíg megbeszéljük a látottakat. Senki nem élt ezzel a lehetőséggel. Előtte nyilván megbeszéltük, hogy mit is látunk majd, aztán másnap újra. És a legjobb rész is másnap volt, amikor egy dobozba lehetett dobálni a papírcetlikre írt névtelen kérdéseinket.
Egyik osztálytársam kérdése a következő volt: „Milyen érzés a b**ás?”
És az én csodálatos tanító nénim nem nevetett fel, amikor a cetlit olvasta, nem borult ki, csak annyit mondott, hogy ő jobban szereti szeretkezésnek nevezni az együttlétet, és a világ legcsodálatosabb dolga, ha két felnőtt, egymást szerető és tisztelő ember között történik. Fél éve találkoztam újra ezzel a tanító nénimmel, alig változott valamit, ő ismert meg, odajött, és én annyira boldog voltam, hogy láthatom.
A másik szuper tanárom nem is tanított engem, amit nagyon sajnáltam végig, viszont egyik szervezője volt a nyári vándortáboroknak, ahova rendszeresen jártunk. Mint egyik tábortűznél kiderült, politikai aktivista volt, és nem egyszer bevitték a rendőrök. Elképesztően menőnek és bátornak tartottuk, elképzeltük, ahogy gumibottal verik, miközben rángatják be egy Lada hátsó ülésére. Sokat beszélgettünk vele politikáról, szabadságról, szabad gondolkodásról. Hatalmas hatással volt rám, azóta is sok mindent ugyanúgy gondolok, ahogy akkor a tábortüzek mellett éreztem. Természetesen történelmet és irodalmat tanított, és bár személyes tapasztalatom nincs, de biztos vagyok benne, hogy zseniálisan.
Részlet a Rocksuli című filmből – Forrás: iMDb
A következő fantasztikus tanárom már középiskolában tanított, sajnos csak fél évig, mert súlyos alkoholizmusa miatt elküldték, de az a fél év engem örökre az irodalom szerelmesévé tett.
És micsoda kontraszt volt az utána érkező friss diplomás, vértelen nőhöz képest, aki még egy verset se tudott rendesen felolvasni, és évekig úgy éreztük, hogy nincs se önálló gondolata, se véleménye. Szuper irodalomtanárunk egy egyetemről került hozzánk, valószínűleg már ott is gondjai voltak az itallal, hosszú haja és szakálla volt, és ócska bőrtarisznya lógott az oldalán. Úgy mesélt, olyan hévvel és szerelemmel az írókról és költőkről, mint a legnagyobb színészek.
Hatalmas orgánuma volt, a rettenetes bölcsészábrázatát tíz perc után már észre se vettük, titkon páran azonnal bele is szerettek, másnap már el is kezdtünk hatalmas mennyiségben olvasni, a buszon versekről vitatkozni. Filmszerű volt az egész, egy csúnya befejezéssel, amikor helyette az osztályfőnök jött be órára, és elmesélte, hogy kedvencünk elaludt a WC-n, majd összehányta a tanárit, így sajnos nem taníthat többé középiskolában.
De volt jó matektanárom is, annak ellenére, hogy azt hittem, ilyen nem is létezik.
Általában négyes voltam matekból, de én azért a négyesért eszméletlen sokat gyakoroltam, és mindig attól rettegtem, hogy egyszer kiderül, tulajdonképpen fogalmam sincs az egészről, csak véletlen a pár jó jegy, inkább egyeseket és ketteseket kéne kapnom. Még álmodtam is ilyesmiről. Aztán jött egy tanárnő, aki úgy magyarázott, hogy komolyan elhittem, hogy én ezt értem. Kedvem volt matekórára menni, feladatokat megoldani. Elkezdtem izgalmasnak találni a számolást, néha azt vettem észre, hogy most ültünk be a padba, és már ki is csengetnek, pedig még nem fejeztük be, jó lenne maradni. A főiskolán ebből a két évből tartottam fenn magam matekból, és folyamatosan azzal vigasztaltam magam, hogy ha ott tudtam szeretni a matekot, akkor itt is túl fogom élni. Kicsin múlt, de sikerült.
Utoljára hagytam a kedvenc történelem-tanárnőmet, aki megtanított kritikusan gondolkodni és arra, hogy az igazságnak sokszor több változata is létezik. Külföldi országok gimis történelemkönyveit hasonlítottuk össze a miénkkel egy-egy világtörténelmi kérdésnél, így persze nem volt elég időnk a tananyagra, úgyhogy délutánonként önként maradtunk még pár órát, hogy a végére járjunk, mi is történt valójában. Ő tanított meg arra, hogy hiába vannak túlfűtött érzelmeink egy történéssel kapcsolatban, az a világ szempontjából semmiség lehet, vagy fordítva is akár, és hogy hagyjuk a véleményünket formálódni a tények hatására. Örülök, hogy most is foglalkoznak forráskritikával az iskolákban, mi akkor még csak egyszerűen gondolkodásnak hívtuk a dolgot, amit igenis lehet tanulni.