Jó kislányból rocker, sportolóból álomszuszék – mit művel a gyerekekkel a kamaszkor?

Azok a fránya hangulatok

Amíg a hormonális egyensúly nagyjából nem stabilizálódik, a gyerekek olyan érzelmi hullámzást élnek meg, ami egy érett személyiség számára is nehezen lenne elviselhető. Nem csoda, ha néha csak egyszerűen elegük van mindenből: az iskolából, a szüleikből, a barátaikból és legfőképpen saját magukból.

„Volt egy olyan időszakom – meséli Dani –, amikor nem tudtam elviselni magam körül az embereket. Valahogy túl sok volt az, hogy mindenhol ott voltak, bárhová mentem. Ezért csak úgy közlekedtem az utcán, hogy zenét hallgattam a telefonomon, teljesen belefeledkeztem, kizártam a külvilágot. Amikor elromlott a telefonomon a hangvezérlő, nem tudtam elindulni otthonról. Annyira védtelennek éreztem magam a fülemben bömbölő zene nélkül, hogy ki sem léptem a lakásból.”

Áron arról számol be, hogy mennyire ki van szolgáltatva a saját érzelmeinek.

Van egy csodaszép nap, minden happy, és akkor a buszon ülve hirtelen eszembe jut, mit mondott valaki két héttel ezelőtt. Onnantól semmi másra nem tudok gondolni, dühös leszek, szomorú, és az egész délelőttöm el van rontva. Utálom ezt, és semmit nem tudok tenni ellene, bármikor lecsaphat rám. Ha az iskolában kap el, akkor nem tudok figyelni az órán, mert csak azon jár az agyam, hogy mennyire rossz és kilátástalan minden. Aztán elmúlik. Én pozitív személyiségnek tartom magam, mindenben találok valami szépet, ezért ilyenkor kicsit mindig rosszul vagyok magamtól.

Szülői szemmel nézve a hangulatváltások sokszor érthetetlenek, és furcsa szituációkat eredményezhetnek.

„Egy baráti pár esküvőjére voltunk hivatalosak, az egész család – meséli Angi. – Megkérdeztem a fiamat, van-e kedve jönni. Számára is fontos emberekről volt szó, mivel amikor ő kicsi volt, nagyon sok időt töltöttünk együtt, és hasonló korú gyerekeink is vannak. A fiam az utolsó pillanatig húzta-halasztotta a választ, végül arra jutott, hogy unalmas lesz, ki kell öltözni, ő biztos, hogy nem jön az esküvőre. Elmentünk nélküle. A ceremónia előtt fél órával hirtelen felhívott, hogy meggondolta magát, mégis úgy érzi, hogy ott a helye. És az utolsó pillanatban, éppen a kezdésre meg is érkezett – gördeszkával. Két választásom volt: agyonütöm, vagy örülök, hogy velünk van. Végül inkább örültem.”

Nem lusta, fejlődik!

Az órákig hanyattfekvő és zenét hallgató gyerek valójában nagyon is elfoglalt: éppen új összeköttetéseket épít az idegsejtjei között. Kívülről ebből csak annyi látszik, hogy nem válaszol, ha szólnak hozzá, ha piszkálják, akkor pedig ingerülten reagál. Persze, hiszen nem ér rá, épp felnő! Be kell laknia azt a testet, amiben hirtelen találta magát.

„Egészen elképesztő, hogy 12 órákat alszik, és mégis mindig fáradt – meséli 16 éves fiáról Viki. – Korábban sokat biciklizett, túrázott, most meg semmihez nincs energiája, mindennap úgy ér haza az iskolából, hogy alig vonszolja magát. Az tény, hogy nagyon sokat nőtt mostanában, de éppen ezért gondolnám fontosnak, hogy erősödjön egy kicsit. Vett egy kondibérletet, de csak kétszer ment le a terembe. Amikor én próbálom elcsalni magammal, akkor pedig felháborodik, hogy ugye nem képzelem, hogy amíg más a csajával jár edzeni, addig ő az anyjával?!”

Viki fia kicsit másképpen látja ugyanezt.

„Tudom, hogy Anyu jót akar, de azt hiszi, hogy ha sokat piszkál, akkor nem leszek olyan lusta.

Pedig én tényleg akarok egy csomó mindent csinálni, minden reggel úgy kelek fel, hogy ma milyen jó lesz, elmegyek ide-oda, és közben meg délután, mire végzek az iskolában, alig várom, hogy hazaérjek, és csak a gépen játsszak.

Ilyenkor persze dühös vagyok magamra, hogy már megint ezt csinálom, de olyan fáradt vagyok, hogy tényleg nem tudok sehová elmenni már délután.”

Kívül felnőtt, belül gyerek

„A legnehezebb az volt a fiammal – meséli Adri, aki három gyereket nevelt fel –, hogy hol úgy viselkedett, mintha már érett férfi lenne, hol úgy, mint egy ovis. Egy nap bejelentette, hogy három napra elutazik a barátaival, aznap este indulnak. Kértem, hogy beszéljük ezt meg, erre halálosan megsértődött, miért kezelem még mindig kisgyerekként. Bevonult a szobájába, szóba sem állt velem. Aztán, amikor bekukkantottam, azt láttam, hogy elmélyülten rajzol, egy szuperhős-képregény egyik kockáját másolja le épp.”

„Lili, aki igazi jó kislány volt, tizennégy évesen kitalálta, hogy abbahagyja a zongorázást, amit addig imádott, és inkább dobolni szeretne. Közben rájött, hogy ezzel a névvel ciki dobolni, mert túl kislányos és szelíd. Most új nevet keresgél, és azt mondja, hogy ha betölti a tizennyolcat, akkor hivatalosan is meg fogja változtatni.

Egyrészt vicces és érdekes, ahogy keresgéli önmagát, másrészt viszont ijesztő, hogy eltűnt a kislány, akit jól ismertem, és most itt van valaki, akiről nem sokat tudok, pedig együtt élek vele.

Annak idején, amikor elkezdtem szakadt farmerben rockkoncertekre járni, a szüleim halálra rémültek, én meg nem értettem, mi bajuk van. Hát most már értem” – mondja kuncogva Éva.

Zsuzsa, aki pedagógusként a munkája során is sokféle gyerekkel találkozik, igyekszik szakmai szempontból is figyelni a kamasz Danira, de nem mindig sikerül.

„A fiam lassan érő típus, különös gondokat nem okozott a kamaszkora. Elfogadtuk, hogy a társak felé nyit, és már nem feltétlenül velünk osztja meg a problémáit. Hagytuk, hogy magára zárt ajtók mögött dolgozza fel a kamaszkorát, miközben nekünk is hozzá kellett szoknunk, hogy átmenetileg kizár minket az életéből. Támogattuk, ahol csak tudtuk, és ahol csak hagyta. Egy nap kitalálta, hogy tetoválást szeretne. Próbáltam lebeszélni, észérvekkel meggyőzni, de erre tömören csak annyit mondott: „Anya, ez az én testem!” Ezzel nem tudtam vitatkozni, el kellett fogadnom a döntését. Akkor jöttem rá, hogy a 19 éves fiamnak már nem mondhatom meg, mit csináljon. Titokban azért reménykedem, hogy valami szuperszonikus technikával alkalomadtán eltávolítható lesz a tetoválása, ha már nem tetszik neki.”

Mi kell hát egy kamasz neveléséhez? Megértés, türelem, és elsősorban humorérzék. Sokszor inkább mély levegőt venni és nem mondani semmit. És ott lenni biztos, támogató háttérként, hogy legyen hova visszaszaladni, ha az annyira áhított felnőttség mégis ijesztőnek bizonyul.