Segítség! Kamasz lett a gyerekem!
Mikor kezdődik? Észre sem veszed. Egyszerűen csak rádöbbensz, és arcon csap. Mikor fog elmúlni? Nem fog. Egészen pontosan: amikor már eszedbe sem jut, akkor elmúlt. Jó hír (vagy nem), hogy addigra majd lesz más helyette. Veszekedés? Hatástalan. Szabályok? Próbálkozni ér, pofára esni ér. Humor? Nélkülözhetetlen. Pontosabban sokat segít… Együtt sírunk, amikor nevetünk. Ki nyer? Senki és mindenki. Üdv a klubban! A lányom kamaszkorának küszöbén – felvértezve saját kamaszéveim összes, utólag rekonstruált tanulságával – mint egy rajtkövön várakoztam. Aggódva próbáltam elkapni a pillanatot, amikor elkezdődik majd. Jelentem: nem sikerült. Be kell vallanom, hogy tele voltam félelmekkel, láttam magamat, aki a szájon át érkező kritika számtalan finom és kevésbé finom árnyalatát próbálgatja a környezetén, láttam a szomszéd Zolit, aki tizenhat éves korában otthagyta a családját, és elköltözött a nagyihoz, aztán a vörös hajú, szemüveges kislányt is a földszintről, akinek komoly személyiségproblémái táplálkoztak ebből a korból. Utólag üzenem, Kriszti: a mai korban trendi kamasz lettél volna!
Tünet vagy tüntet?
Mindenki szereti azt gondolni, hogy az ő családjában teljesen biztosan nem fordulhatnak elő megoldhatatlan helyzetek. A reklámok is azt sugallják, hogy nincs lehetetlen. Igen, persze, alkothatunk saját családi szabályokat, és mint egy védőpajzs használhatjuk a külvilág ellen. De, amikor eljő az a bizonyos kamaszkor, fellebben a függöny! A legszembetűnőbb tünet a lustaságon, beszólogatáson, elszigetelődésen és kütyüfüggőségen túl: a hely, ahol élünk. Egészen pontosan a kamaszleány szobájáról van szó.
Ha azt hisszük, hogy bezárva a szoba ajtaját megszabadulunk a látványtól, nagyon tévedünk! Mert azok a gondolatok, hogy rendetlen, meg hogy szétszórt, meg hogy „kicsit kupi van”, meg sem közelítik a valóságot. Ismerős ez a vicc?
„Bemenni egy kamasz szobájába olyan, mint egy látogatás az IKEA-ban. Csak azért mész, hogy egy kicsit nézelődj, de végül 6 bögrével, 2 tányérral, pár pohárral, konyharuhával, törölközővel és néhány evőeszközzel távozol…”
Olyan szépen megfogalmazzák ezt a pszichológusok. Ahhoz, hogy valami új létrejöjjön, és a még nem felnőtt, már nem gyerek elveszítse a gyerekkort – maga körül átmenetileg fel kell borítania a megszokott rendet. Meg hogy: a tinédzsereknél a rendetlenség valójában az önállósodás jele. Most ki is tüntet valójában? A szülő, aki nemtetszésének naponta hangot ad, egy idő után kevésbé kulturált és baráti stílusban, vagy a félig gyerek, aki lerágott almacsutka csonkokat helyez az ágya mögé, hogy a szagról felfedezhető legyen, merre nyomkodja épp a telefonját?
„Üzenem azoknak, akikkel bepróbálkoznak a szüleik: inkább vegyél egy jegyet Mexikóba!”
Akkor pedig eldöntöttük: nem mehet így tovább!
Anya: „Már nem is emlékszem melyikünk ötlete volt… csak arra a pillanatra, amikor biztosan eldöntöttük, hogy ezt, ebben a formában nem lehet tovább csinálni. Mert mi sok mindent tettünk tényleg! Új szekrény. Új ágy, kihúzható ágyneműtartóval. Az új szekrénybe kihúzható polcok. Több ruha. Kevesebb ruha. (Az, hogy lassan minden ruha fekete lett, csak hab a tortán.) Egy ideig vicces, persze, persze minden kamasz ilyeneket hord… De visszatérve az ötletre: arra gondoltunk, hogy egy bizonyos ideig, na jó, nem egy hónap, neeem, nem is két hét, oké, legyen tíz nap, szóval egy hétig kizárjuk a lányunkat a szobájából, és egy nem használt, lomos másik szobában kell lennie. Egyszerűen nem hittem el, hogy ezt mondom! Kuncogtam először, hiszen milyen vicces. Ez biztosan jó tanulás lesz, naná, hogy megbecsüli majd, amikor visszamehet a szép szobájába. A lakáson belül van, biztonságban. Mi lehet a baj?
Persze, egy történet is kellett. Hogy miért is, hogyan is. Elneveztük a szobát „Való világ” szobának. Egészen pontosan azért lett ez a neve, mert azalatt az egy hét alatt mindennap más feladatot kellett megoldania, meg amúgy is, ez olyan „senkiföldje”, és bizony sok olyan ember van, aki ilyen körülmények között él – sajnos. A feladatmegoldásokat (látszólag) mérlegeltük, mint egy zsűri. Nyeremény? Visszatérhet a saját szobájába a leszűrt tanulságokkal.”
Általános érvényű, hogy tartós és valódi tekintélyt és tiszteletet akkor lehet kialakítani, ha azt pozitív érzelmek támasztják alá. A félelemből, szorongásból szavatolt dominancia nem konstruktív. A régi szülői tekintély a régi szocializációs és nevelési rendszer, a poroszos tekintélyelvűség alapján nyugodott. (Tari Annamária)
A díszlet: egy lakótelepi lakás használaton kívüli szobája, ahol időnként barkácsolni szoktunk, vagy a hobbinknak hódolunk. A falak fehérek (vagy olyasmi).
Amiről le kell mondani: színes, kényelmes szoba, tévé, számítógép, telefon, polcok, szekrény, ágy.
Átköltözés napja: minden ruha és taneszköz átkerül a másik szobába.
Napi feladatok:
1. nap. A ruhákat át kell nézni, és egyenként fogasra tenni, nem lehet egyetlen ruha sem a földön. (előzmény: a ruhák kisebb-nagyobb kupacokban, vegyesen voltak találhatóak a szekrényben)
2. nap. A szobában kb. 30 lufi egyenként történő felfújása. A szoba kb. 10 nm. Köztük kell aludni is, úgyhogy nem pukkanhatnak ki. (előzmény: rendetlenség közepette élni nyomasztó)
3. nap. Fel kell öltözni, kizárólag színes ruhákba, és le kell fényképeznie magát. (előzmény: sok-sok fekete ruha, néha ugyanaz pár napig)
4. nap. Két üveg rizs szétszórása a ruhák között. Amennyit csak lehet, össze kell szedni, és azt vissza kell tölteni a befőttesüvegekbe. (előzmény: semmit sem lehet megtalálni a szétszórt ruhák között, főleg reggel, rohanva a suliba)
5. nap. Minden ruhát össze kell hajtogatni. Külön a nadrágok, külön a felsők stb. és külön dobozokba kell rakni (előzmény: lásd, mint fenn)
6. nap. Összefoglalót kell írni a héten kapott feladatokról, és leszűrni a tanulságokat.
Viccesen volt előadva, először nem is vettem komolyan, hogy ez tényleg így lesz. Aztán rájöttem, ez vérkomoly
„És nem küldött el benneteket melegebb éghajlatra?”
Dia: „Viccesen volt előadva, először nem is vettem komolyan, hogy ez tényleg így lesz. Aztán rájöttem, ez vérkomoly. Üzenem azoknak, akikkel bepróbálkoznak a szüleik: inkább vegyél egy jegyet Mexikóba! De nem hiszem, hogy van még ilyen hibbant ötlete másoknak is… Nekem semmi bajom nem volt a szobámmal, mindent megtaláltam, és tök jól átláttam! Az osztálytársaim kínos röhögésére mai napig emlékszem, senki nem tudta hova tenni ezt az epizódot az életemben.”
Egy kamasz szinte észre sem veszi a környezetét, hiszen alapvetően belső forrongásai, külső kapcsolatai foglalják le, ezért a család, az otthon, a tárgyak körülötte, rendre háttérbe szorulnak.
„Oké, egy feladat tényleg tetszett: a lufis. Színesek voltak, és annyira abszurd volt közöttük lenni. Ennek volt egy olyan pink life életérzése, mintha egy amerikai filmbe csöppentem volna. Fura, utána csak pár napig tartott a hatás, de most, felnőttkoromban már szigorúan tartom magam ahhoz, hogy rendben legyenek a ruháim, tisztaság legyen körülöttem. Nem állítom, hogy tisztaságmániás lettem, de nagyon fontos számomra.”
Apa: „Gyerekkoromban is szerettem a rendet, minden hétvégén takarítottam a szobámban, szétpakoltam, aztán csoportosítottam a dolgaimat, és szépen sorba rakosgattam. Amennyire visszaemlékszem, ezt kiskoromtól egészen felnőttkoromig tetten tudom érni, ma sincs másképp. Jó, mérnök lettem végül… De ki tudja, mi volt előbb? Nagyon erős volt bennem a rendszerezettség iránti vágy. Az, hogy mindennek megvan a helye, mindent megtalálok, már csak a praktikum, a gyakorlati rész. Nem mondom, hogy alapérték, de valahol egy kicsit igen. Nekem tényleg az a véleményem, hogy a külső renddel kezdődik a belső rend is.
Egy hétig kizárjuk a lányunkat a szobájából, és egy nem használt, lomos másik szobában kell lennie. Elneveztük a szobát „Való világ” szobának.
A rendetlen szoba valójában a kamaszokban lévő zűrzavar leképeződése, környezetük a saját lelkiállapotuk hű tükörképe. Emlékeim szerint végső kétségbeesésünkben jött a gondolat. Várakozás, hogy majd hamarosan minden megváltozik, és megérti majd. De semmi nem jött be. Kipróbáltuk, hogy viccesen megközelítve hátha jobban leesik, mert rá kellett jönnünk, hogy a legtöbb dolog teljesen hatástalan. Javarészt pozitív volt, mert jót mókáztunk, szórakoztunk. Lehet, hogy így egy kicsit jobban átjött, amit szerettünk volna megértetni vele, de összességében nem volt hosszan tartó hatása. De nem is vártuk igazán, hogy gyökerestül megváltoztatja a világot benne. Az akkori élethelyzetben feszültségoldó is volt… Abban bíztunk, hogy nyomokban, mint a mogyoró, talán majd mégis megtalálható lesz benne a rendre való hajlam.
Ami jó érzés volt, hogy amellett, hogy ez jelentős korlátokat állított számára, hiszen kilökdösték a komfortzónájából, azért megértette, hogy ez egy játék ÉRTE. Szóval nem rólunk szól, hanem csakis róla. Próbálta is végigcsinálni, és voltak jó pillanatai, amikor látszott, hogy megértette. Szembesíteni tudtuk azzal, amit csuklóból elutasított előzőleg, ha mondtuk neki. Látta, hogy kuplerájban élni nem jó érzés, főleg, így, hogy fokoztuk az alap rendetlenségérzést benne.”
Happy end?
Ha bárkiben is halványan felmerül a gondolat, hogy szívtelen szülők lennénk, lehet, neki is igaza van. A kreativitás és a humor azért nem annyira rossz tanácsadók, de a kényszer már inkább. Ez a történet pár éves ugyan, de több, most hasonló helyzetben lévő szülő biztosított arról, hogy ezt ma már egyetlen kamasz sem tűrné el.
Van-e üdvözítő módszer? Létezik-e a „piros gomb”, amit megnyomva minden a helyére áll? „Tutto bene!” – mondogatta minden reggel az olasz nagypapa egy nyaralásunkon, aki mosolyogva nézte végig családja kiabálását, ami szikraként pattogott a levegőben nap mint nap. Lehet, neki volt igaza. Igazából „minden rendben van”, így normális a félgyerek, félfelnőtt kor delén.