Kedves Anyatársam!
Nem ítélkezni jöttem, csak szeretném, ha egy kicsit átgondolnád, hogyan kezeled a fiad homoszexualitását. Tudom, hogy nehéz, nekem is döbbenetes élmény volt, amikor elém állt a tizenéves fiam, és azt mondta, hogy egy másik fiúba szerelmes. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, hogyan reagáljak, mivel teszem a legjobbat a fiamnak. Aztán rájöttem pillanatok alatt, hogy nem is kell reagálnom sehogy, csak pont úgy, mintha azt jelentette volna be, hogy van barátnője.
Mert az számít, hogy a fiam boldog legyen. Hogy ez fiúval vagy lánnyal történik, édes mindegy.
Meglepődtem, amikor az egyik este azt mesélte, hogy el akarod tiltani tőle a fiadat. Mert szerinted az elfogadhatatlan, hogy ők szeretik egymást, és mi lesz, ha meglátják őket kézen fogva az utcán a szomszédok. Azon aggódtál, hogy mit fognak szólni, mit fognak gondolni rólad mint anyáról, ha kiderül, hogy a fiad homoszexuális. Nem értettem és most sem értem, hogy ez miért számít egyáltalán.
Aki szereti a gyerekét, elfogadja úgy, ahogy van (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Az anyaságodnak semmi köze ahhoz, hogy hetero- vagy homoszexuális a fiad. Nem azért szereti a fiúkat, mert te rossz anya vagy, hanem azért, mert így született. Érdemes bárkit büntetni azért, amit a génjeiben hordoz? Elítélnél valakit azért, mert magas, vagy mert barna hajjal jött a világra? Vagy szégyellnéd, hogy milyen anya vagy azért, mert 48-as lába van a gyerekednek? Ugyanilyen a homoszexualitás. Nem nevelte bele senki, ez kódolva van, nem tehet róla, és nem tehet ellene. Nem is kell tennie vele semmit, csak el kell fogadnia saját magát. Ahogy a magas ember is elfogadja, hogy magasnak született.
Neked pedig anyaként az lenne a feladatod, hogy segítesz neki az önelfogadásban.
Azzal tudnál segíteni, hogy természetesen kezeled ezt a kérdést, és nem csinálsz belőle nagy ügyet. Mert egyáltalán nem nagy ügy. Felfújtad, mint egy nagy lufit, pedig a világ legtermészetesebb dolgáról beszélünk. Átélik ugyanezt már évezredek óta az emberek, a homoszexualitás mindig jelen volt, itt lenne az ideje, hogy ne kezeljük betegségként, csak annak lássuk, ami: egy normális állapotnak.
Tudom, hogy azt meséled mindenkinek, aki tud a fiaink szerelméről, hogy a fiam megrontotta a fiadat. Hogy ráerőszakolta magát. És hogy ez fertő, aminek a vége az lesz, hogy mindketten pokolra jutnak. Nagyon sajnálom, hogy ennyire nem látsz ki a saját buborékodból, és nem ismered fel, milyen sokat ártasz ezzel a saját gyerekednek. Szégyenérzéssel töltöd el egy olyan tulajdonságáért, amiről nem tehet.
Pont úgy viselkedsz, mint azok a bántalmazó anyák, akik éheztetik a kicsi lányaikat, mert szerintük kövérek. Hogy tudsz így bánni a saját véreddel? Ahelyett, hogy áskálódsz a fiúk ellen, inkább nézz magadba, bányászd elő mélyről azt az anyai szeretetet, ami biztos, hogy megvan a szívedben, és próbáld meg elfogadni a gyerekedet úgy, ahogy van. Ezzel teheted a legjobbat mindkettőtöknek.