Náray Tamás még 2017-ben, a metoo legsűrűbb hónapjaiban írta meg saját véleményét a szexuális zaklatásokról. Mivel az állításai ma is időszerűek, a szöveget újraközöljük.
„Amióta az eszemet tudom, főnök voltam. Amíg külkereskedtem, az ipar tartozott alám. Aztán volt egy kemény időszak Párizsban. Na ott én voltam a polcon az utolsó, mondhatni a legvékonyabb kötet… de szerencsém volt, vagy a helyzet, vagy a főnökeim voltak jobbak, és nem történt zaklatás. Soha. Sőt, nagyon távolságtartóak maradtak mindig. És vélhetőleg nem azért, mert undorodtak tőlem. Persze volt, hogy leszidtak a sárga földig, mert nem volt a munkám számukra tökéletes, meg olyan is, amikor ordítoztak velem egy-egy kiélezett helyzetben. De ez nem hagyott bennem mélyebb nyomokat.
Tudjuk, a legfontosabb az életünkben a minta. Így én is kérlelhetetlenül szigorú lettem, és a feladatok elvégzésében csak a maximum volt elég. Megalkuvásra nem tudtam magam soha rávenni, még csellel sem. Igenek és nemek léteznek ma is. Az átmeneti állapotokat képtelen vagyok tolerálni.
Náray Tamás
Aztán itthon bemutatókat rendeztem egy darabig. Hú, akkoriban sokat ordibáltam szegény modellekkel, meg a műszakkal is, ahogy írtam a könyvemben is, és nem nagyon válogattam meg a szavaimat, nem mentség, de elviselhetetlen volt rajtam a nyomás és ezzel együtt képzetlen, teljesen tájékozatlan a hazai divatbemutatós szakma. Pontosabban nem is volt szakma. Én voltam a szakma. Mindegy. Hagyjuk. Sajnálom ma már, mert a verbális erőszak is erőszak. De végül, legtöbbször, megbocsátották a lányok és a fiúk. Azt mondták, megértették, és igazat adtak. (Mondjuk, azóta is velük dolgozom, és mind előre köszön az utcán…)
De hozzájuk érni, az más lett volna. Azt soha.
Mert a dolog mindig ott van… Egy vezető agyában mindig ott kell lennie! Mert bárki, bármit mondhat. Kitalálhat. Dühből, bosszúvágyból. És könnyen abban a helyzetben találhatod magad, hogy azt aztán hogy bizonyítod be, ami nem vagy? De ha erre nem is mindig gondolsz, főnökként és beosztottként is van néhány alapszabály, amit ha bármelyik fél átlépne, gondolkodóba kell esni. Én magamról írok. Tudom, minden helyzet más. Minden ember más. De talán mégis érdemes a szempontjaimat megfontolni:
Nem állok közel, kartávolságon belülre senkihez. Nem maradok zárás után kettesben az irodában. (Ha nekem maradnom kell, megkérem, hogy menjen el.) Nem érek hozzá.
Ha négyszemközt beszélek vele, nyitva hagyom az ajtót. Nem ültetem az autómba egyedül. Nem hívom a lakásomra egyedül, és nem mutatom meg a hálószobát.
Nem hívom vacsorázni, borozni. Nem iszunk együtt. Nem járunk együtt szórakozni, bulizni, csapatépíteni. Nem. Maximum ebédelünk, szemben, nagy asztalnál, tömegben. És én fizetek. Nem bókolok, nem teszek kétértelmű megjegyzéseket és nem igazgatom a ruháját. Nem öltözöm előtte. Nem hagyom, hogy előttem öltözzön. Nem nyúlok felé. Mindig a szemébe nézek. Nem firtatom a magánéletét és nem adok neki tanácsokat. Kivétel, ha kéri, de akkor is „megúszósan”. Nem hajolok fölé. Egyszerűen nem érünk szándékosan össze.
Ha ezek ellenkezője történik valakivel a munkahelyén, hagyni kell, hogy bekapcsoljon a vészjelző, és érdemes átgondolnia a helyzetet. Mert kiindulásnak a molesztálás megszüntetéséhez, vagy csökkentéséhez már sok esetben ez is elég volna. Nem kell megvárni a fogdosást. Nem kell elaltatni a gyanút.
A legjobb ellenszer a nem megfelelő viselkedés elkerüléséhez még mindig a nyilvánosság. És ha mégis megtörténik, félre kell tenni az aggályokat. Lépni kell. Azonnal.
És annyit még privátim, zárójelben: ha az én feleségemet fogdosná valaki a munkahelyén, én nem a sajtóhoz rohangálnék előszörre, hanem megvárnám az illetőt az utcán és pusztán az erőszakmentesség jegyében, nemes egyszerűséggel úgy betakarnám, hogy örökre elmenjen ettől a kedve. Tudom, ezt sem illik. De én vidéki vagyok, s az is maradtam igazából. Vidéki, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Mert mifelénk ezt a számlát így rendeznék.”