„Máté Gábor Szétszórt elmék című könyve teljesen véletlenül akadt a kezembe – meséli Heni. – Amikor megláttam, azt gondoltam, hogy segíthet jobban megérteni a fiamat: hátha közelebb kerülök ahhoz, hogyan látja a világot, hogyan gondolkodik. Eleinte őt próbáltam a leírtakba beleképzelni, de rá sehogy sem illett, amit olvastam. Aztán hirtelen rájöttem, hogy ez nem róla szól, hanem rólam: én vagyok a figyelemzavaros, minden passzol rám, amit a szerző leírt!”
Mi is az, ami szöget ütött Heni fejébe, és segített neki abban, hogy újraértékelje a napi küzdelmeit, furcsaságait?
„A figyelemhiány zavar három döntő jellemzővel határozható meg, amelyek közül kettőnek a jelenléte elegendő a diagnózis felállításához – állítja könyvében Máté Gábor –: gyenge koncentrációs készség, hiányos impulzuskontroll és hiperaktivitás.
A figyelemhiány zavar különös ismertetőjele egyfajta automatikus, akaratlan »máshollét«, mintha az ember esze frusztráló módon mindig valami máson járna. Az ilyen ember hirtelen arra eszmél, hogy egyáltalán nem figyelt arra, amit hallott, semmit nem látott abból, amit nézett, semmire sem emlékszik abból, amire koncentrálni próbált.
Van, aki információkat felejt el, más eltéved, rossz helyre tesz dolgokat, és nagyon nehezen tudja fenntartani a beszélgetések fonalát. A máshollét a gyakorlati élet terén problémákat okoz.”
„Ahogy felismertem, mi a helyzet, sok minden értelmet nyert utólag is – mondja Heni. – Kisgyerekkoromból nem maradtak emlékeim, de olyasmikre azért emlékszem, hogy indulás előtt apukám mindig felsorolta, mi minden legyen nálam: bérlet, kulcs, pénz… és volt, hogy végigellenőriztem, ahogy kérte, aztán elindultam volna cipő nélkül, mert az meg nem jutott eszembe.”
Próbálok beszélgetni, de nem megy
Heninek sok olyan problémája akadt, amit nem oszthatott meg senkivel a környezetében.
„A szüleim sosem vették észre, hogy valami furcsa körülöttem, vagy legalábbis nem említették. Ott, ahol felnőttem, vidéken az ilyesmi sosem volt téma. 16 évesen költöztem el otthonról, úgy döntöttem, hogy a legjobb lesz, ha minél hamarabb felnövök. A középiskolát estin végeztem, mellette dolgoztam. Így, hogy egyszerre sokfelé kellett figyelni, mind a kettő jól ment.
Tanulni soha nem tudtam a klasszikus módon, mindent mindig hallás után jegyeztem meg.
Egy verset képtelen vagyok bemagolni, de akárhány IQ-teszttel próbálkoztam, mindegyik átlagon felüli eredményt hozott. Mindig ez a furcsa kettősség jellemzett: tudom, hogy nem vagyok hülye, de valahogy sosem találtam meg, miben is vagyok igazán jó.
A legrosszabb, ha valaki olyannal beszélgetek, akivel nem akarok. Ez a társalgás általában egyoldalú lesz, mert látványosan bele tudok halni, mikor elvesztem a fonalat.
Nézem az embert, görcsösen mondogatom magamnak, hogy FIGYELJ! FIGYELJ!
Ő beszél hozzám, én pedig észreveszem, hogy a pislogását számolom, majd azon gondolkodom, hogy vajon én hányat pislogok egy perc alatt, és vajon minden ember ennyit pislog-e.”
Máté Gábor így jellemzi a felnőttkori figyelemzavart:
„Amikor egy figyelemhiány zavarral élő felnőtt visszatekint az életére, maga mögött terveket lát, amelyek soha nem valósultak meg teljesen, szándékokat lát, amelyek sohasem értek célt. A kezdeti lelkesedési rohamok hamar lelohadnak. Pácienseim tíz éve építeni kezdett támfalakról mesélnek, félig kész csónakokról, amelyek évről évre csak a helyet foglalják a garázsban, félbehagyott tanfolyamokról és könyvekről, abbahagyott üzleti vállalkozásokról, soha meg nem írt versekről – számtalan soha végig nem járt útról.”
Heni ugyanezt erősíti meg saját tapasztalataival.
„Az agyam egyfolytában kattog, akár öt percen belül húsz dolgon. Folyamatosan világmegmentő ötleteken töröm a fejem.
Képtelen vagyok egy folyamatot végigcsinálni. Orbitális lendülettel vetem bele magam mindenbe, majd félúton jön az újabb ötlet, és az előző romokban hever.
Így kezdtem el könyvet írni, blogokat írni, videókat készíteni, fotóalbumot rendezni, vállalkozásba fogni, de valahogy minden félbemaradt egy ponton, engem pedig elsodort egy újabb, még jobb ötlet. Egyszerre vagyok jó problémamegoldó és profi káoszteremtő. Ez nagyon fárasztó tud lenni nemcsak a környezetemnek, de a saját magam számára is. Jó lenne néha kikapcsolni, és csak egy napot eltölteni úgy, hogy nincs folyamatos zaj a fejemben. De ez lehetetlen. El kell fogadnom, és a körülöttem élőknek is, hogy ez vagyok én.”
Kaotikus hétköznapok
„Reggel elindulok dolgozni – mondja Heni –, és onnantól kezdve csak sodródom. Nem tudom, mikor jön a busz, egyszer biztos jön… szerencsére nem fix időpontban kezdődik a munkaidőm, különben nagy bajban lennék. Ha valahova időre kell mennem, azt olyan stressz kíséri, hogy éjszaka már alig tudok aludni. Ha például nyolcra oda kell érnem valahova, akkor már 5.30-kor azon agyalok, hogy nehogy elkéssek. És persze amíg ezen stresszelek, észrevétlenül elszáll az idő, és én biztos, hogy késve érkezem.
Rendszeresen előfordul, hogy elfelejtek enni vagy inni. Más ember a pénztárcájában tartja a pénzét, én a zsebeimben, cafatokban. Minden könyvet, ami érdekel, csak félig olvasok el. Ami nem köt le már az elején, azt egy oldal után már dobom is félre, nincs hozzá türelmem, hogy megvárjam, mi lesz a folytatás. Cetlikre írom a fontosabb dolgokat, nehogy elfelejtsem őket, aztán elvesztem a cetliket.
Az emberekkel is furcsa a viszonyom. Imádok társaságba járni, szeretek a középpontban lenni, ez az egyik énem. De az emberek fárasztanak. Mivel nyitott személyiség vagyok, sokan szinte kényszert éreznek arra, hogy beszéljenek hozzám, és rám pakolják a problémáikat. Akár teljesen ismeretlenül is: a boltban, a buszon. Ez a bizalom nagyon megtisztelő, de nem tudok sokáig odafigyelni arra, ki mit mond, ettől viszont lelkifurdalásom lesz. Visszautasítani, nemet mondani képtelen vagyok.”
Jelenet a Walter Mitty titkos élete című filmből
Felismerés: nem megoldás, de megnyugvás
Heni azt mondja: mióta felfedezte, hogy mi a problémái forrása, jobb viszonyba került saját magával.
„Az írás sokat segít nekem abban, hogy tudatosítsam a dolgokat, jobban átlássam, mi történik. Az én módszerem az, hogy mióta tudom, mi van velem, igyekszem figyelni magam és fejleszteni a koncentrációmat vagy legalább azt, hogy ne legyen olyan feltűnő, mennyire máshol jár időnként az agyam, mint kellene.
Nem vagyok egyedül azzal, hogy így utólag ismerem fel, mivel küzdök gyerekkorom óta. Van olyan 35 éves ismerősöm, aki most jött rá, hogy ADHD-s. Ő is megnyugodott, mert most már tudja, miért olyan, amilyen.
Én is sokat kínoztam magam, hogy miért nem mennek nekem dolgok, amik másoknak simán, miért nem tudok egy dologra koncentrálni. A felismerés, hogy miért működöm úgy, ahogy működöm, így utólag is nagyon sokat segített.
Ennek tudatában jobban el tudom fogadni magam, és mások felé is nyitottabb, türelmesebb vagyok, mert most már észreveszem, ha valakinél hasonló jelek mutatkoznak.”