Itthon nem kellett, külföldön egyetemre felvételizik a hatodikos magyar kisfiú

Annak, hogy valaki nekivágjon az ismeretlennek, több oka is lehet, melyek között előkelő helyen szerepel a hazai oktatási rendszer, amely legalább akkora kilátástalanságot ébreszt a szülőkben, mint a munkaerő- vagy az ingatlanpiacon uralkodó helyzet.

Itthon nem kellett, így külföldre mentek

Győri Ildikó pszichológus, a játékos eszközökből álló Kreatív Gyereknevelési Rendszer kidolgozója nemcsak „sima szakértőként” segített abban, hogy minden oldalról körbejárjuk ezt a sokakat foglalkoztató kérdést, hanem külföldön élő szülőként is, aki épp az iskolákban uralkodó helyzet miatt vette a nyakába a világot. Mindezt azért, hogy saját bőrén tapasztalja meg, lehet-e fejleszteni egy meghatározott érdeklődésű gyerekeket akkor, ha számára teljesen ismeretlen közegbe kerül.

„Mi is azért vagyunk külföldön, mert két évvel ezelőtt az akkor negyedikes kisfiam 81 pontos írásbeli felvételi vizsgájával nem tudott bejutni egyetlen megjelölt budapesti 8 osztályos középiskolába sem. Mindezt úgy, hogy akkor már saját jogon az egyik legjobbként rangsorolt középiskola hatodikosaival járt tehetséggondozó órákra. A következő két évben mindenképp szerettem volna valami értelmes dolgot megmutatni a gyereknek, úgyhogy az interneten kerestem egy iskolát, ami tetszett.

Vettem egy nagy lélegzetet, eladtam a házamat, összecsomagoltam két bőröndbe annyi holmit, ami egy hónapra elegendő.

Elindultunk egy kétéves iskolai kalandra külföldre. A feleslegesen áttanult és kárba veszett hétvégék után csak egy mondat járt a fejemben: ha egy ilyen gyerek itthon nem kell, majd keresek olyan helyet, ahol örömmel fogadják, ahol értékelik” – vág a közepébe Ildikó, aki egyáltalán nem bánta meg a döntését.

A hatodikos, aki egyetemre felvételizik

„Az a kisfiú, akit a magyar középiskolai felvételi rendszer 10 évesen kidobott, most, 2 évvel később újra felvételizik, de nem a magyar rendszerben, hanem az amerikaiban, és nem azért, mert kell, hanem mert akar.

Az új iskolájában ugyanis egy olyan mentor tanárral találkozott, akivel kölcsönösen inspirálódtak: a tanár még nem látott ilyen mély érdeklődést a matematika iránt, és kíváncsi volt, meddig lehet ezt együtt továbbvinni.

Ehhez párosult az iskola nyitottsága, megengedték, hogy 1-2 órát egyedül, önállóan pótoljon be a gyerek, és helyette matekozzon. Az együttműködésnek az lett az eredménye, hogy 12 évesen éppen AP Calculus vizsgára készül, ami az amerikai egyetemi felvételi rendszer része.

Ha sikeresen levizsgázik, már csak 2 hasonló vizsga van hátra, és jelentkezhet bármelyik amerikai egyetemre

– meséli az otthoni sikertelen felvételi folytatását az anyuka.

Olivér és a tanára másfél év alatt átvették együtt 6 év tananyagát azért, mert mindkettőjüket lelkesítette a közös munka, az együtt gondolkodás. A fiú aktív részese az iskolai közösségnek, az öröm és a sikerélmény, amit a szenvedélyének kibontakoztatása ad neki, sugárzik belőle. Mára több osztálytársa belevágott hasonló mentorprogramba, és egymást segítik.

Az anyukák munkája láthatatlan

Ildikó úgy érzi, az első 6 hónap volt a legnehezebb, az igényelte a legtöbb erőfeszítést.

„Nem túloznék, ha azt mondanám, hogy az az időszak kegyetlen volt, és talán most sok, a gyerekkel külföldön élő szülő sóhajt fel, amiért nem csak ő jár ebben a cipőben. Sok családdal dogozom együtt, ahol a gyerek szintén külföldön jár iskolába.

Az apukák mellett az anyukák is keményen dolgoznak, csak épp az ő munkájukat nem szokás sem észrevenni, sem értékelni.

Az egy dolog, hogy mindent, amit a háztartásról tudtak, újra kell tervezni, mert nem lehet hasonló termékeket kapni. A napirend is egész más lehet az új országban, de ez csak a könnyebb része a változásnak. A neheze, hogy az anyukák feladata a gyerekek beillesztése a kinti közösségbe, amihez nekik is csatlakozni kell a többi szülőhöz, akár tetszik, akár nem, akár beszélik az adott nyelvet, akár nem.”

Ez jelenthet önkéntes munkát, jelmezvarrást, részvételt a családi sportnapon (akkor is, ha nyolcadikban futottál utoljára), csak azért, hogy a gyereknek könnyebb legyen. Ildikóéknál ehhez hozzájött még a tankönyvek előolvasása, szótárazása, majd közös értelmezése.

„Annyit tanultunk együtt, hogy a magyar magánórák díjával számolva több millió forinttal gazdagodhattam volna az első 10 hónapban” – teszi hozzá félig viccesen, félig komolyan a pszichológus anyuka.

Késő, ha nyolcadikban felvételizik először!

Utólag mindenki örül annak, hogy a dolgok jól alakultak, kíváncsi voltam azonban, hogyan élték meg a visszautasítást akkor, amikor még nem sejtették, mi vár rájuk több országhatáron túl.

„A kudarc, az fáj. Még felnőttként is rossz kimondani ezt a szót, nekem olyan érzésem van, mintha rögtön bélyeget is hagyna a bőrömön. Gyerekekkel sosem használom, és erre bátorítanám a szülőket is! Helyette inkább azt szoktam mondani, hogy ez egy visszajelzés, tanulási pont. Visszajelzés arról, hogy az adott rendszerben az általunk gyakorlásra fordított idő kevés volt, vagy rossz fókusszal használtuk.

Utólag visszatekintve én a második hibát követtem el: nem kértem segítséget a fogalmazások értékelését ismerő magyartanártól, és nem jártunk előkészítőre sem az adott iskolába. Nem a rendszer kritériumai szerint készültünk a felvételire, hanem csak az elmúlt évek felvételi tesztjei alapján.

Nekem tetszett a fogalmazás, nekik nem. Ezért javaslom mindig a szülőknek, hogy negyedik után mindenképp menjenek el felvételizni. Ekkor még nem késő tanulni a rendszert” – bátorít mindenkit Győri Ildikó, aki szerint a szülőknek szinte oktatási szakemberré kell válni, hogy a család elsőre sikerrel ugorja meg a „mit nem tud a gyerek” típusú hazai iskolarendszerben a felvételit.  Nyolcadikban ugyanis akár a gyerek életútját is kettévághatja egy ilyen hiba.