Mivel a nagyobbik fiam ADHD-s, elég biztosan felismerem, ha valamelyik gyereknek hasonló gondja lehet. Nem vagyok persze pszichiáter, de hogy valami nincs rendben, azt biztosan kiszúrom. A lányom csoporttársa az óvódában például mindig mindenben elbotlik, mindent elhagy, elront, felborít, túl vad a többiekhez képest, éppen ezért sokszor kénytelen egyedül játszani.
Meg is kérdeztem az óvónőt, ő látja-e a problémát, és egyértelmű igennel válaszolt, de leszögezte, ő nem mer szólni a szülőknek.
Ha a gyerek nem szívesen vesz részt a foglalkozásokon, az árulkodó jel lehet
Engem azóta foglalkoztat a kérdés, kötelessége-e szólni az óvónőnek, ha bármilyen eltérést, gondot vél felfedezni a gyereknél, vagy megteheti csupán a béke kedvéért azt, hogy hallgat. Véleményem szerint igenis szólnia kell a szülőknek mindenért, ami nem átlagos. Az óvónő pedagógus, ez a szakmája, azonfelül sok száz gyerekkel találkozott már az élete során, szemben a szülővel, akinek lehet, hogy az az első.
Akinek nincs mihez hasonlítania, annak a kisebb eltéréseket nem olyan egyszerű észrevennie, vagy könnyű bagatellizálnia azokat. Én nagyon hálás vagyok a fiam volt óvónőjének, aki észrevette, hogy nem gyakran, de néha lábujjhegyen jár. Szólt nekem, hogy ez idegrendszeri éretlenségre utalhat, és vigyem el orvoshoz. Jellemző, hogy a gyerekorvos először ortopédiára küldött tovább minket, ahol egy gyógycipőt javasoltak, pedig a gond egyáltalán nem mozgásszervi volt. Szerencsénkre egy neurológus fejlesztőtornát javasolt, ami hamar megoldotta a gondot, de ha az óvónő nem veszi ezt észre, én mint első gyerekes anyuka elsiklom afelett, hogy a gyerek néha lábujjhegyen sétál, sőt még talán örülök is neki, hogy milyen ügyes.
Hasonlóan járt a barátnőm, akinek szintén az óvónő hívta fel a figyelmét arra, hogy a kislánya néha úgy viselkedik az udvaron, mintha nem hallana. Kiderült, hogy a füle nemhogy nem rossz, hanem a gyereknek túlhallása van, ami azt jelenti, hogy zajban, gyerekzsivajban annyira zavarja a sok hang, hogy nem tud tőle figyelni például arra, ha szólnak hozzá. Ez később az iskolában az osztályban nagy problémát jelenthet, és szintén olyan dolog, ami az óvónő nélkül talán soha nem derült volna ki.
Éppen ezért nem értettem, hogy miért nem mer szólni a mostani óvónőnk a csoporttárs édesanyának, hiszen mindenkinek jobb lenne, ha a gyereke a lehető leghamarabb fejlesztéshez juthatna.
Rá is kérdeztem, és kiderült, hogy rengeteg rossz tapasztalata volt az utóbbi időben olyan szülőkkel, akik kikérték maguknak, sőt egyenesen meg is sértődtek, ha valamilyen kritika érte a gyereküket. Támadásnak vették a figyelmeztetést, pedig a legjobb szándék vezérelte a pedagógust.
Van ugyanakkor a dolognak egy másik oldala is: néhány szülő nem mer kérdéseket feltenni a saját gyereke óvódában töltött napjairól, mert attól tart, hogy az óvónő kötözködőnek, túlaggódónak fogja majd gondolni, és emiatt esetleg nem kap a gyerek olyan figyelmet, amilyet kellene. Ennek tetejébe a szülői értekezleten csak a csoport ügyeivel foglalkoznak, az oviban fogadóóra nem szokott lenni, reggel nincs ideje az óvónőknek a szülőkkel egy félperces beszélgetésnél többre, délután pedig maximum azt tudják elmesélni két mondatban, hogy aznap történt-e valami eget rengető, vagy pótolni kell-e a tisztasági csomagot. Van, akit fel lehet hívni munka után, esetleg e-mailben van mód kommunikálni vele, de akad olyan is, aki öt után – érthető módon – már csak a családjával szeretne foglalkozni. Ha az óvodai csoportban huszonöt gyerekre mindössze két óvónő jut, az is előfordulhat, hogy a szülők három év alatt nem kapnak lehetőséget arra, hogy egyben harminc percet beszélgessenek az óvónővel a gyerekükről.
Ehhez képest az iskolai fogadóóra maga a Kánaán.
Nem tudom hogyan jutottunk ide, hogy az óvónők szinte félnek a szülőktől, a szülők pedig nem mernek kérdezni a saját gyerekükről, de nagyon úgy tűnik, hogy ez gyakori probléma. Az óvónők abban egyetértenek, hogy ha a szülő kérdez, akkor ők mindenre a lehető legőszintébben válaszolnak, illetve ha nagy a baj, akkor természetesen munkaköri kötelességük a szülők értesítése.
Íme hát pár kérdés, amit érdemes feltenni az óvónőnek a gyerekünkkel kapcsolatban, akár naponta csak egyet, hogy legyen idő a válaszra:
- Részt vesz a foglalkozásokban, illetve könnyen bevonható?
- Vannak barátai?
- Könnyen barátkozik?
- A rajzkészsége eléri a kortársaiét?
- Testnevelésórán ügyes?
- Hogy viseli, ha ő veszít valamelyik játékban?
- Hogy viseli a kudarcot általában?
- Képes elmélyült játékra?
- Betartja a szabályokat?
- Hamar megnyugszik, ha valami felzaklatja?
- Önállóan eszik, öltözködik?
- Különbözik valamiben a többiektől, az átlagtól?
- Milyen szóval jellemezné az óvónő a gyerekünket?
- Van valamilyen terület, amit érdemes lenne otthon fejleszteni?