„Várj, mindjárt visszahívlak, csak megölöm a gyerekeimet, mert reggel óta gyilkolják egymást! Nem bírom tovább, mit csináljak?” Ezt a barátnőm mondta a telefonba, miután elszakadt nála a cérna az egész nap egymást szekáló fiai miatt. Én átéreztem a problémáját, nálunk is ugyanez megy, ha a fiam huzamosabb ideig itthon tartózkodik.
Pedig egészen biztos voltam abban, hogy nálunk nem lesznek testvéri veszekedések, hiszen olyan sok a korkülönbség a két gyerekem között, hogy szinte két egykét nevelek. Naivitásom betudható annak, hogy nekem nem volt testvérem, igazi egykeként nőttem fel, és a testvéri köteléket mindig rózsaszín, vattacukorszerű kapcsolatnak képzeltem.
A lányomnál csaknem kilenc évvel idősebb fiam azonnal óvodásként kezd viselkedni, ha tíz percnél többet kell a húga közelében töltenie. Elveszi a játékait, belefirkál a rajzába, felkapja és megforgatja, mire a lányom visítani kezd, azt állítja, hogy fél, amit a fiam hülyeségnek tart. Pár percig bírom, de bő negyedóra után olyan, mintha az agyam legbelsőbb pontján visítanának, és akkor felállok, aztán elkezdek fenyegetőzni.
Ha azonnal nem hagyjátok abba, délután senki nem megy sehová, kihúzom a wifit a falból, nem főzök vacsorát, és megőrülök!
Természetesen az égvilágon semmilyen hatást nem érek el, maximum a szomszédoknál.
Nem létezik olyan testvéri kapcsolat, ahol nincsenek súrlódások. Állítólag akadnak szerencsések, akiknek szinte alig volt konfliktusuk a testvérükkel, és csak szép szó hagyta el a szájukat a másikkal kapcsolatban, de ezek a történetek mindig valaki ismerősével estek csak meg, mi nem láttunk személyesen semmit.
Fotó: Profimedia
Könyörögtek, hogy együtt lehessenek, pedig látszólag utálták egymást
Demeter Judit három lányt nevel. Állítja, nappalaik nagy része nem máshol játszódik, mint a földi pokolban. Néha úgy érzi, a lányok annyira el vannak foglalva egymás szekálásával, hogy ha a férjével elmennének otthonról pár órára, a gyerekek észre se vennék.
„Az a szerencsénk, hogy nincs szükségük bíróra, nem kell folyamatosan igazságot tennünk. Nem a győzelemért csinálják, hanem a furkálódás gyönyöréért.”
A három lányból ketten egypetéjű ikrek, a harmadik egy évvel idősebb náluk, de viselkedésre pont olyanok, minta hármas ikrek lennének. Nem olyan jók, inkább olyan rosszak. Pedagógusi javaslatra egyik nyáron három különböző táborba küldték őket nyaralni, hogy mindhárman egyedül lehessenek egy kicsit végre, és a többi gyerek is mint önálló entitásra nézzen rájuk. Az ötlet jó volt, de nem működött. Mind a hárman szenvedtek, unatkoztak, és telefonon fogadkoztak mindennap, hogy ezentúl a legapróbb bosszúságot sem okozzák majd egymásnak, csak ne legyenek többé szétválasztva.
Az ígéretből természetesen nem lett semmi, már az első együtt töltött napon direkt tönkretették egymás rúzsát, elolvasták a másik üzenetét a telefonjában, egymás helyére ültek, és direkt olyan számokat hallgattak hangosan, amit a másik ki nem állhat. Az első sírás pontosan három órával a találkozásuk és nagy összeborulásuk után kezdődött, és estig még legalább kettő követte, csak hogy mindenkinek meglegyen a napi adagja.
„De legalább itthon voltak mind, hiányoztak nagyon” – meséli Judit.
Fotó: Profimedia
Üzeneteket küldenek egymás telefonjáról másoknak
Hédinek egy fia és egy lánya van, mindketten gimnazisták. A szülők szerint kiskamaszként voltak a legrosszabbak, akkor szinte minden napjuk arról szólt, hogy a gyerekek közti véleménykülönbségeket próbálták elsimítani, de azóta sokat javult a helyzet.
Persze még most is történnek kisebb összetűzések, amikor direkt kieszik egymás kedvencét a hűtőből, vagy megkaparintják a másik telefonját, és üzeneteket küldözgetnek a nevében, vagy direkt borzalmas fotókat tesznek fel egymásról a közösségi hálóra. Néha vicces dolgokat is csinálnak, mint például amikor a különösen finnyás és halutáló lánynak halolajat csepegtetett a bátyja a tortájára, és a húg hiába állította, hogy erős halíze van a csokoládénak, ezt senki más nem érezte rajta kívül. Persze a válaszcsapásra sem kellett sokáig várni, pár nap múlva, amikor a fiú fontos focimeccsre készült az osztálytársaival, csak egy női melltartót és egy miniszoknyát talált a meze helyett a sporttáskájában. A legviccesebb mégis az volt az egészben, hogy a fiú megállta azt, hogy szóba hozza az esetet a vacsoránál, amitől a húga majdnem megőrült.
„Szerencsére már elmúlt az az időszak, amikor a nagyszülők csak külön-külön vigyáztak a gyerekekre, és már nem is verekednek egymással. De azért
azt soha nem felejtem el, amikor azért kellett a lányom gyönyörű hosszú haját rövidre vágni, mert az állandó verekedés közben a fiam mindig azt tépte. Akkoriban nem használt semmi büntetés, egy pillanat alatt egymásnak ugrottak. A helyzet akkor kezdett javulni, mikor mindkettőt beírattuk sportolni, de máshova. Azóta ők a másik legnagyobb drukkerei és rajongói egy személyben.
Dr. Pataki Éva tréner, családterapeuta tanácsa szerint ha a gyerekek ölik egymást, a szülőknek első körben érdemes magukba nézni. Talán a család ki nem mondott – vagy éppen igenis kimondott – feszültségeit vezetik le ezen a csatornán.
De az is lehet, hogy azt a mintát követik éppen viselkedésükben, amit tőlünk láttak: ha alkalmunk nyílik, „lépjünk hátra” egy kicsit, és kellő objektivitással figyeljük őket. Könnyen lehet, hogy saját szófordulatainkat vagy éppen gondolataink kihangosítását fedezhetjük fel a gyerekek megnyilvánulásaiban.
Persze az is lehet, hogy a versengés/vetélkedés a szülők figyelmének elnyerését célozza: a gyerekek gyakran kizárólagosságot szeretnének átélni a szülői figyelem vonatkozásában, és haragszanak a másikra, hogy ezt meghiúsítja. Ezért szokta a családterapeuta azt javasolni, hogy szervezzünk külön programokat is velük: hadd fürdőzzenek a csak feléjük irányuló figyelmünkben.
És persze ne felejtsük el: az egymásnak feszülés bizonyos mértéke teljesen normális, sőt szükséges velejárója a fejlődésnek: fejlődnek a megküzdési stratégiáik, tapasztalatokat gyűjtenek konfliktuskezelés terén, és mindezeken keresztül is csiszolódik a személyiségük.
Van, amikor muszáj segítséget kérni
Kenesei Anna gyerekei már óvodáskorukban teljesen kiborították a szüleiket, olyannyira, hogy kénytelenek voltak szakemberhez fordulni segítségért.
„Messze nem gyerekcsínyek voltak ezek, amiket egymással csináltak. Nevetni például egyetlenegyszer sem tudtunk rajta, viszont egy idő után többször előfordult, hogy sírtam, amikor nem látták.”
A fiúk állandóan szekálták egymást, de szó szerint. Amikor indultunk az óvodába, megpróbálták elgáncsolni és lelökni a másikat a lépcsőn, később tiszta erőből csípték egymást az autóban, de annyira, hogy lila foltokkal volt tele a karjuk és a combjuk.
Fotó: Profimedia
Ha véletlenül valamelyikük lenyugodott, és építőkockával játszott, akkor a másik törölközővel borította fel az elkészült várat. Azért azzal, mert így lehetett akkorát csapni, hogy minden egyes kocka elrepült a helyéről. Ha pedig sikerült megkaparintaniuk az óvoda udvarán valami veszélyeset, mondjuk egy leesett faágat, akkor azzal azonnal egymást kezdték gyepálni.
Gyakori vendégek voltunk az orvosi ügyeleten is. Zúzódás, esésből adódó sebek, dudorok a fejen, felrepedt száj, sőt vérző fül is került a zárójelentésükre. Szerintem soha egyik anyuka se mondta még el ennyiszer a gyerekorvosnál, hogy »pedig nem tőlünk látják!«
A vérző füles eset után családterapeuta tanácsát kérték Annáék. Az első, amit ajánlott, az volt, hogy az egyik gyereket azonnal írassák át egy másik óvodába. A második a sok egyéni program és a küzdősportok bevezetése, de szigorúan máshol, és ügyelve arra, hogy ne tudjanak egymással harcolni. Így kezdett egyikük dzsúdózni, a másikuk karatézni.
Azóta helyreállt a családi béke, az egész család megtanult például meditálni, ami mindenkinek nagyon jót tett. Hogy mit rontottak el, az azóta sem derült ki. Valószínűleg semmit, csak a két erős egyéniségű fiúnak nehéz volt kikecmeregnie a spirálból segítség nélkül.