Egyre több szó esik az iskolai bántalmazásról, ennek ellenére sajnos még mindig jellemző, hogy ha komoly fizikai atrocitás nincs, akkor sem a tanárok, sem a szülők nem veszik komolyan a jelzéseket. Pedig a folyamatos lelki terror pont olyan veszélyes és megterhelő, sőt néha veszélyesebb, mint a fizikai bántalmazás, ugyanis a kívülállók, akik esetleg segíthetnének, nem szereznek róla tudomást.
Olivér úgy érzi, hogy alsó tagozatban átlagos fiú volt az osztálytársai között. Nem ő állt a hierarchia csúcsán, de volt egy barátja, és nem volt rosszban senkivel. Felsőben viszont megkeverték az osztályokat az évfolyamon, és onnantól kezdve egy rémálom lett az élete. Mindennaposak lettek a cikizések, a zaklatások, a bullying.
A legszomorúbb, amikor a szüleinek se mesélhet egy gyerek (Fotó: Pexels)
„Az addigi barátom elköltözött, csak távoli haverok maradtak, ők is a másik osztályba kerültek. Jött két új fiú is az osztályba, akiket valamiért nagyon zavartam. Nemcsak ők nem barátkoztak velem, de mindenki másnak is megtiltották ezt. Rettenetes volt, életem legszebb napjaként emlékszem vissza az általános iskolai ballagásomra. Azóta se voltam osztálytalálkozón.”
Az iskolai zaklatásokban általában van valami hasonlóság. Kívülről könnyű tanácsot adni annak, akit bántalmaznak, de annak, aki benne él, soha nem egyszerű a helyzete.
Eleinte Olivért is csak „kóstolgatták” az osztálytársai. Reggel megszólták a ruháját, vagy hallhatóan összesúgtak a háta mögött a fogszabályzójával kapcsolatban. De hamar észrevette, hogy senki nem ül mellé a szünetben, nem akarnak vele egy asztalhoz ülni ebédnél, és csak utolsóként választották a csapatba tornaórán.
A legtöbb beszólást a napköziben kapta, ott tulajdonképpen felügyelet nélkül voltak egész délután, leszámítva az újságot olvasó napközis tanárt, aki csak akkor emelte fel a tekintetét a lapból, ha padok borultak fel a teremben.
Legyen férfi!
Olivér kérte a szüleit, hogy vegyék ki a napköziből, és ebédelhessen otthon iskola után. Panaszkodni viszont nem mert, mert úgy érezte, így is nagy a nyomás rajta az édesapja részéről, hogy jobban kiálljon magáért, legyen „férfi”.
Azért amikor eltépték a télikabátját, elmondta, hogy ez már nem az első eset, és nem tehet róla. Az édesanyja azonnal az osztályfőnökhöz akart fordulni, de az apja leintette, és azt állította, hogy mindig is így ment ez minden iskolában, nem az ő fia lesz a nyafogós vamzer, aki azonnal az anyucikájához szalad, ha rálépnek a lábára.
Úgyhogy többet nem említette otthon a dolgot, a szüleinek pedig nem tűnt fel, hogy négy éven keresztül szinte soha nem megy sehova, csak otthon tanul egyedül.
Kevesen tanulnak unalmukban, ha magányosak (Fotó: Pexels)
„Igazság szerint ez meg is látszott az eredményeimen. Másoknak ilyen körülmények között leromlik az átlaga, én viszont magányomban tanultam. Nyolcadikban osztályelső voltam, fel is vettek a legjobb gimnáziumba, ahova jelentkeztem. Csakhogy én nem erre vágytam.”
Mivel a szüleivel nem tudta megbeszélni a problémáit, rászokott arra, hogy a teknősének mesélt.
„Herkules volt a teknős neve. Kiskoromban egyáltalán nem érdekelt, a teknősök ugyanis rettenetesen unalmas állatok, akik egyáltalán nem kötődnek a gazdájukhoz. De ez engem akkor egyáltalán nem érdekelt. Kitaláltam egy történetet, abban éltünk Herkulessel. Szuperhősök voltunk, szuper tulajdonságokkal. Akkora fantáziakalandjaink voltak, hogy a Marvel egyszer sírva fog könyörögni kizárólagosságért.”
Sok gyereknek van kisállat barátja, de a teknős ritka társ (Fotó: Pexels)
Hetedikben Olivér szerelmes lett az egyik lányba, aki néha szóba állt vele az iskolában. Esténként rendszeresen elsétált a házuk előtt, hátha véletlenül összefutnak. Csakhogy ez pont a lány egyik barátnőjének szúrt szemet, aki azonnal össze is rakta a történetet. Másnap reggel már mindenki tudta az osztályban, hogy Olivér egy perverz kukkoló, aki leskelődik az egyik osztálytársuk után.
Először akkor verték meg komolyabban. Nem mert szólni senkinek, pedig egyértelmű lila foltok bizonyították volna az igazát – attól félt, hogy még nyilvánvalóbban bebizonyosodik az, hogy ő egy gyáva, semmirekellő fiú, aki megérdemli a sorsát.
Aki jó tanuló, annak biztosan rendben van az élete!
Az édesanyjával néha megbeszélt apró részleteket az életéből, az anya ugyanis érezte, hogy nincs minden rendben a fiával, de neki sem panaszkodott sokat. Mivel ő volt az első a családban, akinek lehetősége lett arra, hogy gyerekként, gimnáziumban érettségizhessen, anyukája biztos volt abban, hogy a jó tanuló fiúk ilyen visszahúzódó életet élhetnek csak, ami később majd a javukra válik. Nagyon büszke volt a fiára, de nem is sejtette, hogy ennek a sikernek mekkora ára van.
Olivér hetedikben és nyolcadikban is betegséget hazudott a többnapos osztálykirándulások előtt. Úgy érezte, nem bírna ki három napot folyamatos szekálások közben.
Az élete akkor változott meg, amikor nyolcadik végén találkozhatott az új osztálytársaival egy ismerkedős délutánon, ahova tiszta lappal érkezett. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a többiek őszinte kíváncsisággal fordultak felé, és azonnal bekerült a társaságba.
„Alig vártam a szeptembert! Ismeretlenül is szinte szerelmes voltam az összes osztálytársamba, és nem is csalódtam bennük később sem. Ott lett először igazi barátom, akivel együtt számítógépeztünk, kirándultunk és sportoltunk is. Érettségi évében összejöttem egy ösztálytársnőmmel is, akinek elmeséltem a fantáziakalandjaimat Herkulessel. Nem nevetett ki, azt mondta, szerinte mindenkinek van egy ilyen hosszabb vagy rövidebb korszaka az életében. Lehet, de nekem négy évig tartott. Több mint a negyedéig az akkor leélt éveimnek.”