A saját gyerekeimmel kezdtem természetesen a kérdezést, ha már kénytelenek voltak átélni a válásunkat. Mivel már kamaszok, úgy gondoltam, hosszan ki fogják fejteni, mit éreztek, hogyan élték meg a válást, magvas gondolatokkal kommentálják életüknek ezt a szakaszát, és betekintést nyerek a lelkük mélyébe. Ehelyett a 15 éves lányom közölte, amikor megkérdeztem, hogyan hatott rá a válás, hogy „jól”. Köszi, gyermekem, pont elég anyag ez egy cikkhez. Aztán rájöttem, hogy igazából mindent elmondott ebben az egy szóban, ugyanis a mi esetünkben tényleg nem volt a gyerekek számára megrázó élmény a válás, valójában alig változott tőle az életük. Nem ármánykodtunk egymás ellen az exférjemmel, nem voltak tányérdobálós viták, nem pereskedtünk, és sosem mocskoltuk egymást a gyerekek előtt. Persze, szétköltöztünk, ami nyilván megviselte az akkor ovis gyerekeket, hiszen nem láthatták mindennap az apjukat, de aztán pár hét alatt kiderült számukra, hogy ettől még bármikor találkozhatnak vele, mert pont egy sarokra költözött, szinte papucsban át tudtak szaladni, ha kedvük volt apázni kicsit.
„Nehezen viseltem, hogy anyukám szomorú lett”
A miénk egy szerencsés felállás, tudjuk, hogy nem minden családban zajlik le a válás ilyen nagy egyetértésben és békében. A következőkben olyan gyerekek mesélnek a szüleik válásáról, akiknek nincsenek ennyire jó tapasztalataik erről az időszakról.
Ádám szülei három éve váltak el, ő akkor 14 éves volt. A két bátyja már nem lakott otthon, őt és a nővérét pedig megkérdezték a szülők, hogy mit szeretnének. Mivel Ádám nővére azonnal azt válaszolta, hogy ő inkább az anyjával marad, a fiú úgy érezte, az a tisztességes, ha ő az apját választja. „Nem volt kötelező időszak, amíg egyik vagy másik szülőnél kellett volna lennem, úgyhogy hétköznap általában apunál voltam, hétvégén pedig anyunál, de ezt csak az iskolaidőben csináltam így, apámtól ugyanis sokkal egyszerűbb volt bejárni.”
A válás előtti időszak nagyon nehéz volt az egész családnak, ugyanis a szülők Kanadából költöztek Magyarországra egy munka miatt, és továbbra is egy munkahelyen dolgoznak. Szerencsére nem voltak nagy veszekedések, egyszerűen elhidegültek egymástól, de azért egy idegen országban megélni ezt mégis sokkal nehezebb, mint a szülőföldön, ahol bármikor elérhetőek a támogató rokonok vagy a gyerekkori barátok.
„Azt nagyon nehezen viseltem – meséli Ádám –, hogy anyukám szomorú lett. Amikor azon gondolkodott, hogy talán vissza kellene költöznie, akkor elhatároztam, hogy én is vele megyek, csak ne legyen egyedül. Pedig mindenkim itt van, az összes barátom, a szerelmem és persze apu is. Aztán végül mégis maradt, szerencsére.” Ádám nehezen viselte a válást, volt is egy pár kiborulása, a szülei ezért pszichológus segítségét kérték. A fiú meg is fogalmazta, hogy mi a legrosszabb neki. Úgy érezte, hogy felnőttként kell viselkednie, pedig még egyáltalán nem volt az. A bátyjai már mindketten Amerikában jártak egyetemre, a nővére pedig az érettségire készült, és különben is annyira szerelmes volt épp, hogy Ádám szerint észre se vette, hogy mi történik.
„Olyan volt, mintha csak engem érdekelt volna ez az egész. Még a szüleim sem nagyon vették magukra, azon kívül, hogy anyu szomorú volt. Ettől nagyon ideges lettem.
Nem vagyok ilyen kiabálós, elmebeteg gyerek, de egyszer direkt a falhoz dobáltam a tányérokat, hogy történjen már valami.
Nem volt olyan jó, mint ahogy a filmeken látszik, és utána lelkiismeret-furdalásom is volt.”
Képünk illusztráció – fotó: getty images
Ádám apja tavaly összeköltözött a szerelmével, és decemberben megszületett a kisbaba. Arról volt szó, hogy minden marad a régiben, de miután meglett a pici, a fiú mégis átköltözött az anyukájához. Odament egyik hétvégén, és már nem ment vissza többet az apjához. „Kedvelem apám barátnőjét, és a kis tesóm is nagyon cuki, de nem éreztem jól magam már köztük. Mindig olyan volt, mintha csak vendég lennék. Nekik is jobb így szerintem.
Ha tanácsot kellene adnom a szülőknek válás esetére, akkor azt mondanám, hogy ne legyenek nagyon lazák a gyerekkel kapcsolatban.
Ne az legyen mindig, amit a gyerek akar, hanem inkább legyen úgy megfogalmazva, hogy a szülő szeretne valamit azért, mert nagyon szereti a gyerekét. Nekem azt mondták, hogy bármikor bármelyiküknél lehetek, még csak szólni se kell előre. Tegyem azt, ami nekem a legjobb. Én pedig úgy éreztem, hogy ez annyit jelent, hogy felőlük azt csinálok, amit akarok, mert őket nem érdekli. Nem így volt, de így éreztem.”
„Terveket szőttem, hogy hogyan szeretnek majd újra egymásba a szüleim”
Zorka 12 éves, a szülei már kilenc éve elváltak. A válásról nincs emléke, csak arról, hogy egyszer csak már ketten laknak az anyjával, és egy ideig egy szobában alszanak. Mivel az apukája kamionosként dolgozik, elég kiszámíthatatlan, hogy mikor tud a lányával lenni. Van, amikor hét közben van vele egy-két napot, és akad olyan is, amikor hétvégén. Néha pedig több mint két hétig nem találkoznak. Minden nyáron három hétig kettesben nyaralnak, ez Zorka kedvenc időszaka az évből. Rajong az apjáért.
„Amikor kisebb voltam, mindenféle terveket szőttem, hogy hogyan szeretnek majd újra egymásba a szüleim. Volt anyunak és apunak is szerelme, és én mindig mindegyikkel elképesztően undok voltam.
Most már szégyellem magam miatta, de akkor úgy éreztem, hogy azok az emberek az életem tönkretevői, és miattuk nincsenek együtt a szüleim.
Most épp nem jár senki senkivel, de már nyugodtan össze lehet velem ereszteni őket, nem vagyok bunkó. Viszont bevallom, hogy annak ellenére, hogy ők biztosra mondják, hogy már soha nem fognak újra összeházasodni, én azért még mindennap álmodozom erről. Anyukám szép fehér ruhában lenne, és én tartanám a gyűrűket egy szív alakú párnán. Szerintem még lehetséges ez.”
Zorkát nagyon megviseli, hogy sokkal kevesebb időt tud az apjával tölteni, mint az anyjával. Ha választhatna, akkor egyik héten egyiknél, másik héten másiknál lakna. Igazságtalannak érzi, hogy az apja munkája miatt ez nem lehetséges, és már többször kérte az apukáját, hogy keressen új munkahelyet magának. Eddig eredménytelenül.
„Bárcsak soha ne születtem volna meg!”
Regina 10 éves, a szülei három éve váltak el, a kislányt az édesapjának ítélte a bíróság, hosszas tárgyalássorozat után. A szülők nem beszélnek egymással, a kapcsolatot csak a gyereken keresztül tartják, és azóta is folyamatosan pereskednek.
Nem a legjobb helyzet ez, anyu mindig nagyon csúnyákat mond apuról, meg mindenkiről, akit apu ismer.
Eleinte elmeséltem ezeket apunak, de már nem teszem. Viszont elég nehéz nem beszélnem erről senkinek. Van egy naplóm, néha abba leírom. A legrosszabb az volt, amikor tavaly karácsonyra kaptam anyutól egy okostelefont, és aztán mindennap megkért titokban, hogy valamit fényképezzek le neki, ami az apué. A híváslistáját, a fürdőszobaszekrényt, a hűtőt belülről. Aztán persze valamit veszekedett apuval, és apu rögtön tudta, hogy én csináltam a képeket. Akkor azt mondtam, hogy soha többet nem akarok egyikükkel se találkozni, de persze ez nem lehetséges.”
Képünk illusztráció – fotó: getty images
A kislány nem szeretné, ha a szülei újra összeházasodnának, sőt, szerinte az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is hallanának egymásról soha többet. Meglehetősen érett gondolatai vannak a válásról, és hamar megtanult átlátni a szülei kis mérkőzésein. Már nagyon jól tudja, hogy mikor kap ő ajándékot azért, hogy valamelyik szülője a másikat bosszantsa, így lett okostelefonja, tablete, három lyuk a jobb fülében, elektromos rollerje, és két szülinapi zsúrja is a tizedik szülinapján. Eleinte még örült is a több lehetőségnek, de később már utálta az egészet. „A nagymamimat sokkal jobban szeretem, mint a szüleimet, ők soha nem veszekednek, sőt arra kérnek mindketten, hogy legyek kedves mindenkivel.
Amikor egyszer apuék a ház előtt ordítottak egymással, azt kívántam, hogy bárcsak soha ne születtem volna meg!
Vagy ha mindketten lemondanának rólam, akkor élhetnék a mamáéknál. Az lenne a legjobb.”
A felnőtteknek szülőként kell viselkedniük
A válás során mindenképp sérül a gyerek lelke, de az rajtunk, szülőkön múlik, milyen mélyen maradnak meg a nyomai benne. Lehet úgy is elválni, hogy abba nem hal bele lélekben sem a gyerek, sem a szülők, de tény, hogy ehhez két olyan felnőtt ember kell, akik képesek félretenni a saját sérelmeiket, és nem vezetik le a gyereken a frusztrációjukat. A legpontosabban Helmuth Figdor fogalmazta meg A reménység peremén – Elvált szülők gyerekei című könyvében azt, hogyan lehet úgy elválni, hogy a legkevesebb sérüléssel kerüljön ki belőle a gyerek:
„A szülőknek meg kell próbálniuk zátonyra futott párkapcsolatuk ellenére szülőként továbbra is együttműködni. Ehhez mindenekelőtt az tartozik, hogy biztosítani kell a gyerek mindkét szülőhöz fűződő kapcsolatának folyamatosságát. A szülőknek arra kell törekedniük, hogy személyes, szenvedélyes és érzelmileg intenzív érintettségükből mielőbb újból visszatérjenek a szülői felelősséghez.
Ehhez különösen hozzátartozik, hogy megtanulják személyes vágyaikat a gyerekétől megkülönböztetni és attól elválasztani.
A szülőknek arra is képeseknek kell lenniük, hogy bocsánatot kérjenek a gyerektől a válásért és biztosítani kell arról, hogy azonnal mindent a javára tesznek. (…) Végül a szülőknek az összes intézkedést meg kell tenniük, hogy a gyerek számára az elszakadás fájdalmát és terhét leküzdjék. Mindenekelőtt egyidejűleg és részletesen tájékoztatni kell a gyerekeket az elkövetkező eseményekről és alkalmat kell teremteni számukra, hogy gondjaikat és érzéseiket kifejezhessék.”
Élet válás után
- Így lehetsz elég jó egyedülálló anya válás után
- A válás mentett meg, örülök, hogy nem maradtunk együtt a gyerekek kedvéért
- Hogyan hat a válás a gyermek felnőttkori párkapcsolatára?