Madison Hayes négygyermekes anya, nyíltan mesél arról, mennyire egyedül érzi magát a házasságában. A férje szó szerint egyfolytában dolgozik, hogy a megélhetést előteremtse a családjának. Bár az anya is hozzátesz a büdzséhez, sokkal kevesebbet keres, mint az apa, és szerencsére otthonról végezheti a munkáját, de így aztán végképp egyedül maradt a gyerekekkel.
„Két hónap alatt a munkája miatt csak egyetlen napot töltött velünk a férjem. Azon a napon a gyerekekkel társasoztunk, megjavított egy rakás dolgot a ház körül, grillezett nekünk, és este megnéztünk egy jó filmet kettesben. Csodálatos volt az egész nap. De ahogy telt az idő, úgy lettem egyre idegesebb, mert tudtam, hogy másnap megint elveszítem a férjemet és az idilli életünket. Fogtam a kezét, és alig kaptam levegőt a gondolatra, hogy felébredve újra egyedül leszek. Persze mindig ott van körülöttem a négy gyerek, de közben mégis magányos vagyok.
A férjem ott feküdt mellettem, és arra vágytam, hogy térjen haza hozzám.
Házasságban élek, mégis egyedülálló anyának érzem magam, mert az apjuk alig van otthon. Hálás vagyok neki azért, hogy ilyen keményen dolgozik a családjáért, csak közben belül kicsit belehalok, hogy elveszítem.”
Négy gyerekkel egyedül nem egyszerű az élet (Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images)
Madison szerint sokan irigykednek rá, amiért otthon tud lenni a gyerekekkel, és távmunkában még dolgozhat is, de szerinte a helyzete egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy kívülről látszik. Dolgozni leginkább éjszaka tud, amikor már nincs semmi energiája, és egész nap a háztartás-gyerekek tengelyen mozog, miközben nyomja a vállát, hogy mennyi munka vár még rá. Mindezt segítség nélkül.
„Tudom, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért a gyerekekkel otthon lehetek, és még munkám is van mellette. Életünkben először most értük el a vágyott anyagi biztonságot, és végre nem hónapról hónapra élünk.
Csak épp emiatt a férjem heti hét napot van távol tőlünk, és ez bármelyik kapcsolatot próbára tenné.
Ezért is van az, hogy amikor itthon van, akkor nem kérem tőle, hogy segítsen a gyerekek körül vagy a házimunkában, hiszen annyi mindent megtesz értünk és a biztonságunkért. Pedig Isten látja lelkemet, a végletekig kimerültem én is.
Közben dühös vagyok magamra, mert alaposan lebecsülöm a saját értékemet. Elhanyagolom az igényeimet, nem veszek tudomást a szükségleteimről, és nem kérek segítséget. Elvileg ez nem egy verseny, hogy ki tesz le többet az asztalra, mindketten tudjuk, hogy én is keményen dolgozom, mégis újra meg újra beleesek abba a hibába, hogy fontosabbnak érzem a férjem munkáját, mint az enyémet.
Hatalmas mentális terhet kell viselnem, amit senki sem vesz észre a családomból.
Néha ez azt jelenti, hogy éjjel 11-kor kell kiteregetnem, máskor pedig akörül forog a napom, hogy valahogy eljussak a gyerekekkel orvoshoz, fogorvoshoz, szemészhez – mikor mi az aktuális nyűg. A férjem mindennap elmehet munkába és hazajöhet egy otthonba, ahol leereszthet, nekem viszont nincs erre lehetőségem. Az otthonom a munkahelyem. A pihenés akkor jöhetne, amikor lefeküdtek a gyerekek aludni, de nekem olyankor kezdődik a munka. A kötelességeimnek nincs munkaideje, nincs vége, heti hét napot dolgozom ugyanúgy, mint a férjem, csak az én teljesítményem valahogy észrevétlen marad.”
További cikkek a társas magányról:
- „Igényem van havonta néhány napra, amikor még megszólalnom sem muszáj”
- Simán lehetne szeretőm, a férjem észre se venné
- Párban, mégis magányosan