Három gyerekem közül háromnál fordult elő, hogy megharapta valamelyik kis bölcsis, ovis társa. Az egyiket az arcán, a másikat a kezén, a harmadikat már nem is emlékszem hol, mert szerencsére ezeket a rémségeket nem őrzi sokáig a memóriám. De az a rémület tisztán megvan bennem, hogy nem tudom, mit kell kezdeni ebben a helyzetben. Most kérjem számon egy idegen kétéves gyereken vagy az anyukáján a harapást? Végül nem támadóan jeleztem mindig a szülőknek, hogy mi történt, hogy a gyerekük megharapta az enyémet, de ők sem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel. A megoldás általában az lett, hogy a gondozónő szorosabban figyelt a harapós gyerekre a bölcsiben, és igyekezett még a konfliktusok kialakulása előtt közbelépni, hogy ne fajuljon harapásig a helyzet.
Nem vagy egyedül!
Ha szülőként benned is hasonló tehetetlenség ébred az ilyen harapós esetek miatt, akkor tudd, hogy nem vagy egyedül. Két anyával beszélgettem, akiknek szintén a döbbenet és a tanácstalanság volt az első reakciójuk, amikor szembesültek a harapás problémájával a bölcsiben. Judit gyerekét a kezén harapta meg a társa, Kriszta kisfia pedig a harapós fajta. „Nekem az első gondolatom, amikor hazajött a kislányom a harapásnyommal a kezén, az volt, hogy biztos megkapta egy kutya valahogy – meséli Judit a bölcsis élményekről. – Persze aztán leesett, hogy azok ott emberi fognyomok és hogyan is került volna kutya a bölcsibe. Akkor volt másfél éves a kislányom, úgyhogy a beszéd még nem volt az erőssége, nem annyira tudta elmesélni, pontosan mi történt, de a nevét tudta a kisfiúnak, aki megharapta. A bölcsis néni aztán kedves és készséges volt, amikor megbeszéltük az ügyet, mondta, hogy valóban néha ez a kisfiú úgy oldja meg a konfliktusokat, ha például nem adja oda neki valaki a játékot, amit akar, hogy harap vagy odacsap a másik gyereknek, de nagyon figyelnek rá, hogy kevés ilyen eset történjen.”
Kriszta a másik oldalon áll, a gyereke az „agresszor”, aki most bölcsis és épp a harapós időszakát éli. „Az egyértelmű, hogy nem használ, ha csak azt mondom neki, hogy ne harapjon, szerintem nem is egészen érti, mi történik, hiszen csak kétéves, biztos, hogy nem direkt rosszaságból harapja meg a másik gyereket – mondta el az anya. – Igyekszünk ellene tenni, megbeszélni a gyerekkel, közben a bölcsődével együttműködve valahogy leszoktatni a harapásról. Szerencsére azért nem okoz maradandó sérüléseket más gyerekekenél, de nagyon kínos az egész, nemcsak azért érzem miatta szörnyen magam, mert mit szólnak más anyukák, hanem azért is, mert ezzel kapcsolatban mintha kicsúszott volna a kezemből az irányítás.”
fotó: getty images
„A harapás a harag, frusztráció megnyilvánulása”
Fehér Tibor Dániel klinikai szakpszichológus szerint fontos tudni, hogy a harapás nagyjából hároméves kor alatt életkori sajátosság is lehet a gyerekeknél. „Gondoljunk csak arra, hogy ekkor még a gyermekek nem azt mondják, hogy »most úgy megrúgnálak«, hanem sokszor meg is rúgják egymást – mondta el a szakember. – Azaz, még az érzelem- és indulatszabályozásuk sokszor nincs azon a szinten, hogy elég mentális kontroll legyen a cselekedetük fölött. Ezért a harapás a harag, frusztráció megnyilvánulása tud lenni. Egy kezdetleges megoldása a kontroll és figyelem igényének.
Ha pedig ezt megértjük, akkor ez tud segíteni a helyzet oldásában is: segíteni a gyermeket az érzelmek felismerésében, beazonosításában, felismerni, mi vezetett a harapáshoz, és adni neki egy jobb módot, hogy megküzdjön azzal a helyzettel.
A szakember hozzátette, hogy nem minden gyerek fejlődik ugyanabban az ütemben, ezért az elvárásainkat a harapással kapcsolatban a gyerek fejlődési szintjéhez kell igazítanunk: „Vannak, akiknek lehet, hogy a logikai képességük jóval meghaladja a többiekét, de az érzelemszabályozás terén nem tudja még hozni az életkortól elvártat. Ugye egy korábbi életkorban, olyan 0-18 hónapos korig ráadásul a szopás, nyalás, rágás, harapás tipikus örömszerző tevékenység volt a gyermek számára. De a fejlődési mérföldköveket nézve, később, hét-kilencéves korban már aggodalomra ad okot, ha harag esetén továbbra is harap vagy fejét veri, önmagát vakarja.”
Dona Matthews gyermekpszichológus egy cikkében szintén óva int attól, hogy rossznak vagy engedetlennek minősítsük a gyerekünket, legyen szó harapásról vagy más agresszív viselkedésről hároméves kor alatt. Véleménye szerint a kisgyermekek agressziója általában akkor fordul elő, amikor a kicsi nem kapja meg, amit akar, akár ésszerű az igénye (étel, figyelem, ölelés), akár nem (édesség, valaki más játéka, valami veszélyes dolog). Ha megfigyeljük, egy idő után eléggé kiszámíthatóvá válik, hogy a kisgyermekek nagyobb valószínűséggel lesznek agresszívek, ha fáradtak, aggódnak, nem érzik jól magukat, éhesek vagy más módon stresszesek. A gyermek szemszögéből nézve, az, hogy valakit megharap vagy megüt, ésszerű reakció a tehetetlenségre.
Elő az empátiával!
Mag Judit gyermekpszichológus szerint a harapást úgy érdemes kezelni, mint bármilyen más sérelmet egy kicsi gyerek életében: meg kell beszélni a gyerekkel a történteket, mindegy, hogy melyik oldalon áll, azaz ő volt az, akit megharaptak, vagy ő volt a harapós. „Fontos megdicsérni, hogy elmondta (ha így történt), ez jó lehetőség lehet annak kifejezésére, hogy mellette állunk, akármi történik is, mi tudunk segíteni, de leginkább akkor, ha tudunk róla – mondta el a szakember. – Jó, ha kibeszéljük, hogy érezte magát, ha ő követte el, mit érzett/mi történt előtte.
Segítsünk azonosítani a dühöt, frusztrációt. Segítsünk abban, hogy az empátiás készsége fejlődhessen: »Neked hogy esett volna, ha veled történik ez? Szerinted mit érzett a társad ekkor?« Illetve tanítsuk meg, mit tehet legközelebb, ha így érzi magát: kiálthat? toppanthat? párnát püfölhet? firkálhat? kérhet ölelést?
Nagyon fontos, hogy beszéljünk a jóvátételről, hogyan engesztelje ki a másik gyermeket. Ennek része a bocsánatkérés is. Jelezzük az óvónőknek, a másik szülőnek is. Mindenki számára nehéz helyzet lehet, a kommunikációnk legyen asszertív, ne támadjunk, de fogalmazzunk meg kérést. Ismerjük el a másik gyermek fájdalmát, elszenvedő félként pedig jelezzük egyértelműen, hogy ez a viselkedés nem fér bele, de a gyermeket, családját ne minősítsük.”
Fehér Tibor Dániel hozzátette, hogy az érzelmek azonosítását kell segíteni a harapós gyermeknél, amihez sok türelem kell szülőként, hiszen nem fog menni egyik pillanatról a másikra, hogy a kicsi gyerek felismerje, hogy épp dühös, amikor harapni készül. „Segíthet, ha nemcsak a felszínt szólítjuk meg (»Ne harapj!«), hanem a mögötte lévő hatásokat is – mondta el a pszichológus. – »Milyen az, amikor mérges vagy, hol érzed, mit csinálsz? Például ökölbe szorul a kezed, összeszalad a szemöldököd…?« És nyilván ennek az elsajátítása nem varázsütésre történik, de nagyban segíti, ha a szülő címkézi az érzést: »Ú, most jó mérgesnek tűnsz! De tudod, ha mérges vagy, nem szabad megharapni a másikat. Ha mérges vagy, menj oda az óvónénihez, -bácsihoz, hogy segítsen.«”
Nem a büntetés a megoldás
És mi a helyzet a büntetéssel? Állítsuk sarokba a gyereket, ha megtudjuk, hogy megharapta a bölcsiben, oviban a társát? Fehér Tibor Dániel szerint nem az a megoldás a harapás esetében, hogy büntetjük a viselkedést, mert azzal nem segítünk a gyereknek, hogy legközelebb elkerülje a hasonló helyzeteket – hiszen hosszú távon az lenne a cél, hogy az érzelemszabályozást megtanulja. Amikor pedig benne vagyunk a harapásos konfliktusban, arra is adott tanácsot a pszichológus: „Akut helyzetben segíthet a helyzet hatástalanítása, elvágni a »piros zsinórt«, például egy hangos, zsúfolt szobából kijönni a harapós gyermekkel, az csökkenti a frusztrációját. Vagy lehet egy olyan sarok, ahol meg lehet nyugodni, ahol van kifestő, színező, képeskönyv, játék. Szintén segíthet a kizökkentés, figyelemelterelés egy kis feladattal (például: »tedd vissza azt a könyvet«), majd utána nagy pozitív megerősítést adni, hogy jobban helyre tudjon állni a gyermek hangulata és újra be tudjon kapcsolódni a játéktevékenységbe.
fotó: getty images
De fontos, hogy ez az akut helyzetben segít, hosszú távon az érzelemfelismerésben, -szabályozásban tudunk a gyereknek segíteni – tette hozzá a szakember. – Mentalizációnak hívjuk azt a képességünket, hogy másoknak gondolatokat, érzéseket, motivációkat tudjunk tulajdonítani, hogy kvázi be tudjuk lőni, mi zajlik a két füle között. A gyermekeknek ez viszont még nehéz, náluk kialakulóban van.
Minden olyan tevékenység, ahol a szülő tudja jelölni a gyermek érzéseit, vagy közösen igyekeznek kitalálni egy mesében, hogy melyik szereplő mit érezhetett, vagy lerajzolják az érzéseket, segít abban, hogy a gyermek beazonosítsa később saját magában is ezeket.
Mert azt látjuk, hogy egy mentalizált érzés, az már valahol egy szabályozott érzés. Azzal már oda tudok menni az óvónénihez vagy szülőhöz, hogy most nagyon szomorú vagy feldúlt vagyok, kérlek segíts kezelni ezt az érzést; akkor már könnyebben be tudom vinni ezt a még nehezen szabályozható érzést egy kapcsolatba, hogy a másik segítsen lekerekíteni ezt a történetet.”
És persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az egyik legjobb módszer, hogy megtanítsuk a gyermeket a saját érzelmeinek és viselkedésének szabályozására, ha szülőként jó példát mutatunk az érzelmi önszabályozásban. A harapás, agresszív viselkedés esetében is használható az általános igazság, hogy kezdjük magunkon a megoldást, mert ha megtaláljuk a saját érzelmeink kezelésének helyes módját, akkor a nyugodt, megfontolt, tiszteletteljes viselkedés példái lehetünk a gyerekünk előtt, aki nem abból tanul a legtöbbet, amit mondunk, hanem abból, amit lát a szüleitől.