Norvégiának súlyos kihívást jelentett és jelent a mai napig feldolgozni azt, ami 2011. július 22-én történt Oslóban és Utoya szigetén. Anders Behring Breivik a két helyszínen összesen 77 ember életét oltotta ki néhány óra leforgása alatt, többségük fiatal volt, aki Utoya szigetén vett részt a Munkáspárt éves ifjúsági táborában. 11 évvel a tragédia után idén nyáron felavattak egy grandiózus állami emlékművet abban a kikötőben, melyből a tömeggyilkos hajóval átkelt Utoyára a végzetes napon. Mint megtudtuk, szervezett események formájában, évente mintegy 15 ezren keresik fel a szigetet, hogy többet tudjanak meg Norvégia modern történetének legsötétebb napjáról, de a kialakult „terrorturizmus” sokaknak nem tetszik a környéken. Ugyanazon a hajón kelnek ma át a vízen a látogatók, melyet anno a tömeggyilkos is használt.
Az állami emlékművet idén júniusban adták át a nagyközönségnek. A Lien család háza a kép jobb alsó sarkában látható. (Fotó: Jørn Grønlund)
Az Munkáspárt ifjúsági szervezete (AUF) – mely négy évvel a történtek után már ismét szervezett ifjúsági táborokat a szigeten – úgy látja, hogy az Utoyába érkező tömegek azt jelzik, Breivik, bár rettenetes veszteségeket okozott, végső céljában kudarcot vallott, azaz, nem sikerült eltörölni az életet a szigetről. Az emlékmű és a környéken megnövekedett forgalom azonban többeknek problémát okoz a szigettel szemközti Hole közösségben. A szomszédok egy csoportja ugyanis azt állítja, ezek megakadályozzák őket abban, hogy valaha is elfelejtsék, legalább részben a 2011. július 22-én átélt borzalmakat. Az nlc korábban írt arról, hogy egy maréknyi helyi lakos jogi úton próbálta elérni, máshol legyen az emlékmű, erőfeszítéseik azonban kudarcba fulladtak.
Most, három hónappal az átadó után megkérdeztük a szomszédokat, változtak-e érzéseik, és – lévén, hogy erőfeszítéseik nem jártak sikerrel – megbánták-e, hogy megpróbálták megakadályozni az emlékmű felállítását a dokkban. Mindkettőre egyértelműen „nem” volt a válasz.
A szomszédok, akikről megfeledkeztek és lenáciztak
„Nagyon nagy a forgalom. Naponta 2-5 busz tele turistákkal és rengeteg kocsi áll meg a parkolóban. Hole közösségben, ahol 2011 előtt körülbelül évi 600 turista fordult meg, ez a szám ma már meghaladja a tízezret” – meséli Zoomon keresztül Terje Lien. Kertjének közvetlenül a végénél kezdődik a parkoló, melyet az emlékműhöz alakítottak ki. A birtok, melyen él, 1879 óta a családjuk tulajdonában áll.
Terje 1945-ben született, július 22-én, azaz éppen a születésnapját készült megünnepelni szűk körben a terrortámadás napján. Délutánra áthívtak barátokat, és 5 óra körül azért mentek ki feleségével, Karinnal a teraszra, hogy megnézzék, fog-e esni, vagy lehet-e esetleg grillezni majd a vendégekkel.
Az időjárás borús volt, de ami a sötét fellegeknél jobban aggasztotta őket, azok a sziget felől érkező hangok voltak. Látták, többen a vízben úsznak elfelé Utoyától, és először azt hitték, talán egy verseny zajlik. Nemsokára azonban meghallották a lövéseket, és ráeszméltek, a túlparton valami rettenetes történik.
Terje és családja – beleértve a 12 éves unokáját – egyből megpróbált segíteni. A férfi másik, 21 éves Christer nevű unokájával elsőnek pattant csónakba, és kezdték el kiemelni a vízből, akit csak elértek.
Az interjúkötetben (A szomszédok / Naboene), melyet Anne-Britt Harsem norvég írónő készített a szomszédok beszámolóiból, Terje arról beszélt, soha nem látott még embert úgy félni, mint az első lányt, akit kivettek a vízből. Négyszer fordult a csónakkal, miközben felesége és lánya, Nita a parton fogadta a vacogó, sokkos és sok esetben sérült táborozókat.
Terje a könyvben úgy fogalmazott, ő egy olyan korban nőtt fel, amikor azt tanították, hogy a férfiak nem sírnak, de július 22-én nem lehetett visszatartani a könnyeket. Az a nap szerinte tönkretette az életüket. Utoljára akkor járt a szigeten, amikor segített összegyűjteni az áldozatokat, és nem áll szándékában soha visszatérni oda. Lányát annyira megviselték az átéltek, hogy az évek alatt egyre inkább szorongóvá vált, és ma alig tudja elhagyni a családi házat.
Fegyveres rendőr egy helyiek által vezetett motorcsónakban, Utoya szigetnél, a terror támadást követően, 2011 július 22-én (Fotó: Vegard M. Aas/presse30.no/Getty Images)
Terjét a mentésben vállalt szerepéért ugyan állami kitüntetésben részesítették, de a férfi családjával együtt úgy érzi, róluk és hasonló cipőben járó szomszédokról megfeledkeztek; az önkormányzat, az állam és a sajtó is. Nem utolsósorban azért, mert terrortámadás és annak a kezelése politikailag érzékeny téma. Állításuk szerint, bár az évek alatt volt, hogy egy-egy politikus jelezte, kész felkarolni az ügyüket, kis idő elteltével mindig visszaléptek.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy érzeték, kizárják őket a párbeszédből, és több ízben is azzal vádolták meg, hogy tiltakozásuk mögött politikai okok húzódnak meg. Volt, hogy lenácizták őket, sőt Jorgen Watne Frydnes, aki 2011 óta a szigetet működtető Utoya AS vezérigazgatója, a terrortámadást követő időszak erőfeszítéseiről írt könyvében (Egyetlen ember sem sziget / Ingen mann er en øy) egyenesen arra utalt, hogy a szomszédok közül akadt, aki alighanem bánta, hogy Breivik nem volt még hatékonyabb, és sikerült megszüntetnie Utoyán az AUF nyári táborait.
Ezek a vádak az érintetteket mélyen felháborítják, és kitartanak amellett, hogy csak azt szeretnék, ha nem emlékeztetik őket folyton a több mint tíz éve történt borzalmakra. Anne-Britt szerint az AUF rendszeres táborán 2011 előtt évente 600-an vettek részt, s noha a rendezvény sokszor hangos volt, mindenki tudta, mindössze egy hétig tart, és soha nem hallotta, hogy a szomszédok panaszkodtak volna rá. Azt is mondta, hogy az interjúk készítésben a politika sem merült fel soha alanyai részéről.
Terje és társai egyszerűen azt akarták, hogy az emlékművet máshol építsék fel. Ennek érdekében egyébként korábban saját telkének egy részét – mely a parttól mintegy 150 méterre volt – ingyen felajánlotta az államnak.
Végül azonban a szigettel szembeni dokk maradt az építkezés helyszíne. A most átadott emlékmű egyébként messze a legdrágább, de nem az egyetlen. Utoya szigetén például már korábban létrejött egy emlékmű, s Norvégia-szerte mintegy hetven kisebb-nagyobb emlékmű létesült az elmúlt évek alatt. Ennek egyik oka, hogy az országnak szinte az egész területéről érkeztek táborozók Utoyára 2022 nyarán, ezért a helyi önkormányzatok és egyéb szervezetek fontosnak érezték, hogy a saját közösségükben is megemlékezzenek a történtekről.
Szolid emlékmű helyett betonrengeteg
Az emlékmű a peren kívül is számos akadályba ütközött. A késedelmet fokozták a nehéz terepkörülménynek és a koronavírus-járvány is. Mire befejeződött, az eredetileg felvázolt költségkeret szintén jelentős kiigazításra szorult, s végül az emlékmű majdnem 26 milliárd forintba került a norvég adófizetőknek. Az építkezést végző cég (Statsbygg) szerint a költségek legnagyobb része (mintegy nyolcvan százaléka) arra ment el, hogy ki tudják alakítani a kikötőhöz vezető 150 méteres utat.
Fotó: Lise Åserud/NTB/AFP
„Ez igen sok pénz. Ennyiből rengeteg betont lehet venni” – jegyezte meg Jorn Overby, aki szintén a környéken lakik, és az elsők közt ugrott csónakba, hogy mentse a fiatalokat 2011. július 22-én. A férfi – akit Lienhez hasonlóan, bátoroságáért állami elismerésben részesítettek – arról beszélt, azt ígérték nekik korábban, hogy egy kis méretű, csendes emlékmű jön majd létre, ami elsősorban nem a turistáknak szól majd. Ehhez képest szerinte az, ami végül elkészült, ennek éppen az ellenkezője. Nyomatékosította, hogy – noha Norvégiában összesen több mint 70 emlékmű jött létre 2011 júliusának eseményeivel kapcsolatban – nekik az állami emlékmű helyszínével van gondjuk. Az elmúlt években egyébként a szomszédok szerint sokan elköltöztek a környékről részben a rossz emlékek, részben pedig a megnőtt forgalom miatt. Ez azonban nem reális lehetőség olyanoknak, mint Overby és Lienék, akiknek családja generációk óta él a településen. Ráadásul – tette hozzá Jorn Overby – az ingatlanok értéke jelentősen csökkent az elmúlt években.
A férfi a terrortámadás idején mentés közben a saját ruháit adta a kimentett fiatalokra, majd a rendőrség kérésére ő volt, aki elsőként átvitte csónakjában a szigetre a hatóság embereit. Anne-Britt Harsem kötetéből kiderült, hogy miután a férfi visszatért otthonába, rumos teát ivott, és hosszú időn keresztül állt a zuhanyzóban a forró víz alatt, de hiába, nem tudta abbahagyni a vacogást.
A sok borzasztó dolog közül, amit aznap látott, egy kép különösen beleégett az emlékezetébe: egy vízen lebegő áldozat, aki Micky egeres nadrágot viselt. Ezek csak gyerekek voltak – mondja szomorúan, majd hozzáteszi, a terrortámadás azóta minden nap eszébe jut.
Ébren és álmában is ott van vele mindaz a rettenet, aminek tanúja volt, és nem hagyja nyugodni az a kérdés, vajon lett volna mód arra, hogy több embert mentsen meg. Mélyen felháborítja, hogy az elmúlt években a környéken kialakult egyfajta „terrorturizmus”.
Ha rámegyünk Utoya holnapjára, kétségkívül látszik, hogy a sziget üzemeltetői megteremtették az infrastruktúrát ahhoz, hogy fogadják az érdeklődőket. A weboldal alapján, 990 norvég koronáért (körülbelül 40 ezer forintért) lehet részt venni a szigeten egy napi konferencián, míg 1390 norvég koronát (körülbelül 57 ezer forintot) kell fizetni, ha az illető vacsorázni is szeretne. 2490 norvég koronáért (körülbelül 110 ezer forint) ott is lehet aludni a szigeten.
Nem hagytak időt a dühre
Kérdésre, hogy az állam válasza a terrortámadásra megfelelő volt-e, a szomszédok közül Anne-Gry Ruud, aki egyben a csoport szóvivője, ad választ. Szerinte úgy tűnt, hogy a norvég kormány a lehetőségekhez képest jól kezeli a történteket. Az üzenete az volt, hogy a történtek összehozzák a norvégokat, és az ország szeretettel, összefogással válaszol Breivik gyűlöletére. A gond csak az volt, hogy sokan nem voltak készek erre, hiszen dühösek voltak és teljes joggal. Az AUF két évvel később „visszavette” a szigetet, a környékbeliek és az áldozatok hozzátartozói közül azonban sokan kegyeletsértőnek érezték, hogy zene és tánc tölti meg azokat a tereket, melyben nemrég még holtan feküdtek emberek. Az egységben, megerősödve, szeretetben tovább lépünk szlogen ráadásul egyre inkább perifériára tolta azokat, akiknek az élete tönkrement, akik valóban nem tudták feldolgozni a történteket, hiszen nem illettek bele az összképbe.
Anne-Britt például elmeséli, hogy az egyik túlélő, aki most már közel harminc éves, és egy nagyon kedves, okos fiatalember, egyszerűen képtelen dolgozni. Az írónő szerint tünetei ugyanazok, melyek Nita esetén is láthatóak, és rengeteg fiatal jár hasonló cipőben.
Ők azok, akiket bár Breivik nem ölt meg, elrabolta tőlük a jövőjüket. Hogy hányan vannak, nem tudni, de a táborozók Norvégia egész területéről érkeztek Utoyára azon a szomorú nyáron, s ebből kifolyólag, egyes sajtóbecslések szerint négyből egy norvég ismert olyat, akiket a terrortámadás közvetlenül érintett.
Anne-Gry Ruud szerint egyébként a környéken élők közül sokan nemcsak a múlt, hanem a jövő miatt is aggódnak: mi van, ha egy őrült, aki szimpatizál Breivikkel, egyszer visszatér.
Gyászoló családok a tragédia napján, Utoya-szigeten (Fotó: Jeff J Mitchell/Getty Images)
A sziget csak szervezetten látogatható
A témával kapcsolatban megkerestük Utoya szigetet működtető társaságot és a helyi önkormányzatot is. Noha az utóbbitól még nem kaptunk választ, a szigeten működő oktatóközpont igazgatója több kérdésünkre is választ adott. Lars Gudmundson állítása szerint évente mintegy 15 ezer ember látogatja meg Utoya-t, de nem lehet önállóan turistaként átmenni a szigetre. Akik jönnek, azoknak többségük valamilyen szervezett formában (konferencia, workshop vagy nyári tábor keretében) érkezik. A nagyközönség számára a sziget évente mindössze hat alkalommal, kijelölt napokon, szervezett formában látogatható. A látogatók többsége Norvégiából érkezik és a fiatal korosztályhoz tartozik. Nagy részük iskolai diák, vagy ifjúsági szervezetek tagja. Sokan érkeznek ugyanakkor külföldről is, elsősorban a skandináv és más európai országokból. Nagy részük nemzetközi továbbképzésen, vagy konferenciákon vesz részt a szigeten.
Minden szervezett eseménynek része egy túra a sziget körül, hogy a látogatók megismerjék Utoya történetét, nemcsak terrortámadást és az azóta történt eseményeket, hanem a sziget 2011-et megelőző történetét is. Ennek célja – mutatott rá Lars Gudmundson – hogy az emberek megértsék, Utoya miért válhatott a célpontjává egy radikális-jobboldali terrortámadásnak, és azt is, mi a sziget szerepe napjainkban: egy hely az emlékezésre, tanulásra, valamint a fiatalok demokrácia és emberi jogok iránti elkötelezettségnek megerősítésére.
Lars Gudmundson leszögezte, hogy az Utoykaiában felállított, idén június 18-án átadott emlékmű esetén az állam illetékes, így nekik nincsennek adataik arra vonatkozóan, hány turista látogatja meg évente. Azt azonban megerősítette, hogy ők is látják, hogy sokan állnak meg az emlékműnél. Megkérdeztük azt is, hogy a szigetre szervezett szolgáltatásokból ki profitál, amire azt a választ kaptuk, hogy Utoya egy nonprofit szervezet, úgyhogy nem származik bevételük a szigetre érkező látogatókból vagy az oda szervezett eseményekből.
Gudmundson nyomatékosította, hogy a szigeten nincsen klasszikus értelemben véve turizmus, minden eseményt vagy maga Utoya vagy valamelyik partnerük szervez. Ezeket különböző módon finanszírozzák, de nem keletkezik profit. Minden bevételt a szigeten működő infrastruktúra fenntartására, a napi menedzsmentre és az eseményekre fordítanak, ezen felül nincsen mit szétosztani. A terrortámadás túlélőit, illetve az áldozatok családtagjait a helyi önkormányzatok támogatják, illetve a július 22. után felállított nemzeti segélycsoport.
Az oktatóközpont megerősítette azt az értesülésünket, hogy a komp, ami az embereket a szigetre szállítja, valóban ma is ugyanaz, amelyiken maga a tömeggyilkos átkelt a vízen a tragédia napján. De Gudmundson szerint itt a hangsúly éppen azon van, hogy ma már ezreket szállít a sziget és a szárazföld között, és épp ez az, amit Breivik meg akart akadályozni. Azzal, hogy 67 fiatalt ölt meg Utoyán, azt szerette volna elérni, hogy bezárják a szigetet. El akarta rettenteni a fiatalokat attól, hogy részt vegyenek a demokráciát erősítő és politikai tevékenységekben. Utoya ma tehát mindent megtestesít, amit Breivik el akart pusztítani. És az igazgató szerint ez a lényeg.
(Eredeti cikkünkben tévesen az szerepelt, hogy Terje Lien azt állította, naponta 20-30 busz áll meg az emlékműnél, holott azt mondta, naponta 2-5 busz és rengeteg autó áll meg az emlékműnél. A szöveget javítottuk.)