„Jó volt hozzám a férjem. Bántani nem bántott, csak néha megvert”- Jobbágysors várt a paraszti világ menyecskéire

Dél- Alföldi származású vagyok, és bár a nagyszüleim sem foglalkoztak mezőgazdasággal, állattartással, az édesanyám egyik ágáról az őseim jó módú gazdák voltak. Anya sokat mesélt a Horváth dédiről, aki a dédnagyapával sokáig a tanyájukon éltek,  hatalmas dunyhák alatt aludtak, és csak egészen idős korukra költöztek a városba, ám igazán sosem szoktak meg ott. A dédi 99 évig élt,  de én már nem ismerhettem meg, és ezt nagyin bánom is, biztos sokat tudott volna mesélni arról a hiedelmekkel és rengeteg munkával teli világról, amiben a parasztok az 1900-as évek elejéig éltek. Később riportok útján, valamint néprajzkutatásokból elégítettem (elégítem) ki a kíváncsiságomat a témában, és bár manapság könnyen romantizálják a klasszikus vidéki életet, egyáltalán nem könnyű, és egy cseppet sem idealizálható világ volt az övék. A legtöbbjük szűkösen és rengeteg munka terhe alatt élt. A történelmi parasztság mindennapi küzdelmét, amiben maguk is megkeményedtek, idealizálás helyett tisztelni lehet, hiszen ezek az emberek teljes harmóniában éltek a természettel, és lényegében nekik köszönhetjük a magyar hagyományrendszer, hiedelemvilág alapjait is.

A nők elképesztő mennyiségű fizikai terhet cipeltek, hiszen nemcsak  főzni, a gyerekeket nevelni, a ruhákat megvarrni és az ahhoz való anyagot kellett megszőni, megfonni, hanem ugyanúgy kivették a részüket a kemény mezőgazdasági és az állattartási munkákból. Utóbbi nem volt választható opció, aki enni akart, annak dolgozni kellett. Akkor is, amikor várandósak, amikor betegek, vagy szoptatós anyák voltak. 

Morvay Judit a mátraaljai palóc nők mindennapjaiba ásta bele magát, (az 1800-as évek közepétől az 1900-as évek elejéig érvényesek a beszámolók), az Asszonyok a nagycsaládban című tanulmánykötete szépítés nélkül mutatja be a mátraalji palócokra jellemző nagycsaládokban élő nők életét. Ebből kiderül, hogy a nők a házassággal, a szülés, a szoptatás, a férfiak kiszolgálása, valamint  a munka örök körforgásába kerültek. Az asszonyok terheit tetézte a családdal, a férfival szembeni alacsonyabb helyzet is.  Számukra a jobbágysors csak formálisan szűnt meg, a hosszú évszázadok alatt bebetonozódott elnyomás embertelen viszonyai még sokáig lenyomatot hagytak a mindennapjaikon. Az asszonyoknak nem volt beleszólásuk nagyon semmibe, még az őket érintő kérdésekbe sem,  a vagyonból nem részesülhettek sem apjuk, sem férjük házánál. A női lét nehéz időszaka azzal kezdődött, amikor a fiatal lányok fejét bekötötték, és elhagyták a szülői házat.

***

„Szárnya, szárnya, szárnya a fecskének, jobb a lánynak, mint száz menyecskének”

A paraszti társadalomban egy lányt a születésétől kezdve arra készítették fel, hogy egyszer feleség és anya lesz belőle. A pubertáskorba lépve kifejezetten árgus szemmel figyelte a környezet minden rezdülését, hiszen megnyilvánulásai a férjhez menési esélyeit ronthatták, vagy épp ellenkezőleg, javíthatták. Mégis ezek voltak a nők legszebb évei, hiszen ebben az időszakban nem kellett sokat dolgozniuk, az édesanyjuk nagy gondot fordított a ruházkodásukra, frizurájukra, a küllemükre. Reggelente zsírral kenték be a lányok hosszú hajukat, és a divatnak megfelelően, a lehető legszebb fonatokat készítették el. A legények és a pubertáskorba lépő lányok együtt játszottak, táncoltak, énekeltek a fonóban és a töltésen, ízlelgethették a szerelmek és mindezt az idősebbek is jó szemmel néztek.  Úgy tartották, ennek van itt az ideje.  A “lánykodás ” a nők életének az a  rövid szakasza volt, amikor a legtöbb szabadsággal, gondtalansággal rendelkeztek. Ettől függetlenül  a lányok siettek férjhez menni, de nem is tehettek mást, hiszen 18 éves kor felett már vénlánynak számítottak, ami a lehető legrosszabb státusz volt akkoriban. A házasságot általában úgy tekintették, mint életük természetes továbbfolytatását, a feleség szerep jelentette az egyedüli rangot, amit nőként elérhettek. 

– emlékezik vissza a könyvben egy idős asszony, hozzátéve, hogy a házassággal gyorsan megtapasztalták az asszonysorsot, ami nem sok örömet tartogatott számukra. Persze már a lánykorban is látszódtak az erőviszonyok, amelyek később meghatározták a nők sorsát, például az udvarlások során a lányok nem nagyon mertek nemet mondani a fúknak, tartva a bosszú következményeitől. Másrészt a fiatal 13-16 gyereklányok mit sem tudtak a szexualitásról, sokszor csak félelemből engedtek a fiúknak, akik hozzájuk hasonlóan szintén mit sem tudtak, hiába látták az állatok párzását, nem volt elég tapasztalat ahhoz, hogy azt saját magukra vonatkoztassák. A fiúk nem tudták, hogy a lányoknak kedveskedni kéne, hiszen otthon sem láttak effélét, a családokban a férfiak rendszerint durván bántak a nőkkel, teljesen természetes volt a testi fenyítésük, vagy az, hogy az asszonyok cselédként funkcionálnak. 

A  házaknál a család feje, a gazda volt az úr, hatalma mindenre és mindenkire kiterjedt, a család jövedelmével, a terményekkel, állatokkal, ő rendelkezett. Ha nem volt étvágya, azaz hamar abbahagyta az evést, amint letette a kanalat, a többiek nem ehettek tovább. Fizikai munkát alig végzett, az ő feladata mások utasítása, a család egyben tartása, a gazdaság igazgatása volt, és a közügyekben is ő járt el. Amennyire irigylésre méltó volt a gazdák helyzete, annyira nehéz volt a gazdasszonyok élete. Bár parancsolt a házban, és a hetvenes-nyolcvanas években már kezelte a pénzt, mégis a gazda felügyelete, bírálata és felelősségre vonása kísérete minden lépését. Ő végezte a legnehezebb munkákat, felsorolni is rengeteg, mennyi feladattal kellett megbirkóznia. A teljesség igénye nélkül,  ő főzött a népes családra, a menyecskék (a többi feleség) csak besegíthetett a könnyebb feladatoknál, de övé volt a felelősség az étel ehetőségéért, ő tálalt, miközben csitította a gyerekeket, vagy kiszolgálta az embereket. Rengeteg teendőjét jól érzékelteti az alábbi emlék:

„Míg a többiek ettek, a gazdasszony szaladgált, s nézte, hogy mi kell az asztalra” – idézte fel a múltat a könyv egyik interjúalanya. Ilyenformán az ételből csak a maradék jutott neki, azt is állva a kemence előtt kapta be, szinte nem volt olyan nap az évben, amikor a gazdasszony leült volna a családhoz enni. Mindemellett rá várt a tej feldolgozása, a ház körüli meszelés, tapasztás, sokszor ő cipelte ki az ebédet a földeken dolgozóknak, sok gyermeknek ő volt a otthon a dadája, ha pedig neki is volt kicsije, sorban a többit megszoptatta a sajátja után. Az élete szakadatlan, véget nem érő munka volt, és ez várt minden lányra, akik abba nőttek bele, hogy alázatosnak, szófogadónak, munkabírónak kell lenniük.

„Már itt a lányságban is láthatóvá váltak az asszonyi kiszolgáltatottság első jelei. A lányok féltek megbántani a legényeket, még a legnagyobb sértést, az ütést  is eltűrték, mert attól tartottak, hogy elmaradnak mellőlük a legények”– olvasható Morvay könyvében, amelyből az is kiderül, hogy bár a legény és lánykorukban a fiatalok kedvükre választhattak “szeretőt” (akivel találkozgattak), a legtöbbjüknek a férjet és a feleséget a szülők intézték. Mivel a legtöbb házasság elrendezett volt, (a fiatalok párjairól rendszerint a szülők döntöttek), eleinte különösen nehéz volt a fiatal lányoknak, hiszen egy teljesen idegen családba és férfi mellé kerültek.  13-17 évesek voltak, amikor elkerültek otthonról.

***

“Mert a lánynak befonják a haját,
Fújja a szél piros pántlikáját”

A beilleszkedés az új családba értelemszerűen nem volt könnyű a félig gyerekeknek, akikre hirtelen a felnőtt minden nyűge rászakadt. A legtöbb félénk gyereklány igyekezett alkalmazkodni és szó nélkül teljesíteni a kiosztott feladatot, de a legriasztóbb számukra a férjükkel való viszonyuk volt, már csak a szerelem hiánya miatt is. Mivel a szexualitásról nem sokat tudtak, sok lány megpróbálta hárítani fiatal férje közeledését, de ez gyakran csak felbőszített a férfiakat. Volt olyan eset, hogy egy férj felgyújtotta a felesége ágyát, miközben az benne aludt.  „Még a haja tövi is elégett. De aztán csak összementek” – idézi fel az esetet az egyik asszony, és ahogy ő is mondja, a legtöbb fiatal nőnek nem volt más lehetősége, mint beletörődni a sorsába. 

Az új menyecske már első gyermeke születése előtt sem volt olyan szabad, mint lánykorában, nem mulathatott olyan önfeledten, mint a lánytársai. Aki pedig ebbe nem akart beletörődni, keserves leckét kapott, például nem táncolhatott a táncházba, ha a férje nem fizette be, és nagyon ideje sem volt a sok munka mellett. Így zárult be lassan a boldog korszak kapuja, és mögötte csak a gond és a haláláig tartó nehéz munka maradt.

A fiatal menyecskék eleinte kevesebb és könnyebb munkát kaptak (persze ez függött a gazdasszony jóindulatától is), hiszen még fizikailag éretlenek voltak, akadt olyan menyecske, aki a házassága első éveiben még nőtt pár centit… A feleségek az ilyen nagycsaládoknál a fűtetlen kamrában aludtak a savanyított káposzta és az egyéb tartós élelmiszer mellett. Döbbenetes, de ebben a zsúfolt, telente jéghideg helyiségben szültek, sőt, az újszülött gyermekeiket sem vihették be a házba, mivel a gyereksírás idegesítette a férfiakat, ezért csak a fürdetés idején tartózkodhattak a melegben. 

Avatásig, vagyis szülés után negyven napig feküdt itt az anya, de ezt a hagyományt ritkán tartották be, a szükség nagyobb úr volt, és a nők a szülésük után 3-4 nappal már kisebb házi munkákat végeztek. A nők sokat szenvedtek fizikailag és rendszerint nélkülöztek, például csak azután ehettek az asztalnál, miután a férfiak végeztek, a maradékot osztották szét egymás között. 

– meséli a könyvben az egyik idős asszony, míg másikuk az alábbiakat elevenítette fel:

„Ha a menyecske megbetegedett, akkor az édesanyja látogatta és vitt neki ételt, az is előfordult, hogy a hosszabb időre megbetegedett asszonyt hazavitték az apja családjához, és csak gyógyultan, munkaképesen tért vissza. A férfiak viszont bátran ettek, nekik járt a hús, a kövérje, a baromfi húsos része. Csak az maradt a asszonyoknak meg a gyerekeknek, amit meghagytak”

Apropó gyerekek, ők sem voltak elkényeztetve. „Menjetek játszani, majd elfelejtitek, hogy éhen vagytok.” – mondták nekik, ha azok enni kértek. Még a tejből sem kaphattak eleget, pedig abból rendszerint nem volt hiány, de azt is inkább a disznóknak adták, hogy hízzanak. Innen nézve kegyetlenségnek tűnhet, de fontos megérteni, hogy abban a korban, ahol a munka volt a prioritás lista élén, és szinte minden évben terhesek voltak az asszonyok, az egészen kicsi gyerekek életének nem volt sok értéke. Sőt, nem volt ritka, hogy a nők, akik roskadoztak a rengeteg feladat alatt, és a férfiak a kedvükre bántak velük, megkönnyebbültek, amikor a csecsemőjük nem élte meg a másnapot. „Megszokták, hogy a gyerekek rendre megszülettek és rendre pusztultak”„Régen örültek, ha meghalt a gyerek, mert arra még nem volt számítás a gazdaságban” Az anyának is csökkent a gondja ilyenkor, hiszen hiába szült gyermeket, azzal nem lett kevesebb a többi munkája. Sőt, azoknak az asszonyoknak, akiknek sok gyereket kellett ellátni, több sort kellett például kapálni a földeken. 

Sok nő, akinek már hat-hét gyereke volt, nagyon elkeseredett, ha újra teherbe esett és mindenfélét bevetett, hogy elvetéljen: a jégre vetették magukat, magasabb helyekről ugráltak le, püfölték a hasukat. A rengeteg szülés megviselte a szervezetüket, ezért a házaséletet megpróbálták minél inkább elkerülni.

„Menyecskének bekötik a fejét, Búval tölti az egész életét”

A nők nem ismerték a gyengédséget, a kedvességet, a férfiak az asszonyt tulajdonféléjüknek tekintették, akinek kötelessége rájuk dolgozni, mindent kedvükre tenni, őket kiszolgálni. 
„Azt sem mondta volna, hogy szeret. Nem mondták azt az asszonyoknak.” – mesélt a férjéről az egyik asszony. A legtöbb nő és férfi között nem volt intim, érzelmi kapcsolat, bensőséges emberi vonzalom, az egymáshoz ragaszkodó mély érzés csak nagyon ritka volt, és főleg azok között alakult ki, akik fiatal korukban egymás “szeretői” voltak. Míg ma természetes, hogy a szex örömet okoz, akkoriban a szexuális élet nem sok jót jelentett a nőknek, rendkívüli vallásos világukban szégyennek is minősült. Az intimitásra egyébként sem volt alkalmuk a fiatal pároknak, hiszen a férjek a kamrába látogatták meg a menyecskéjüket, ahol csak a dunyha alatt lehettek kettesben. Míg a simogatást hírből nem ismerték, a pofonokból, verésekből nem volt hiány, a fizikai erőszak annyira a nők szocializációjának a része volt, hogy teljesen természetesnek vették, ha kaptak a férjuruktól. „Jó volt hozzám a férjem. Bántani nem bántott, csak néha megvert”– mesélte az egyik asszony. Őszinte, harag nélküli kinyilatkoztatása jól mutatja, hogy a nőknek választás híján nem volt más lehetőségük, mint megadni magukat a sorsuknak, és a körülöttük élő férfiaknak. A nehézséget, a szenvedést, a női lét velejárójának tekintették.  

„Az uramnak bérese voltam, 

Gyermekemnek gyámola voltam…”