Őszintén a babavárásról: kinek eufória, kinek dráma

„Alig vártam, hogy hazamenjünk és otthon, biztonságban legyünk”

Viki hat éve van egy együtt férjével, jelenleg második gyermeküket várják. Sajnos az első babavárás nem sikerült felhőtlenre: Vikinek már a terhesség alatt is meg kellett küzdenie egy tragédiával, és a szülés is nagyon mély nyomot hagyott benne – nem jó értelemben.

„Szinte azonnal összejött a baba, szerintem mindkettőnk számára az a két csík volt a valaha kapott legszebb karácsonyi ajándék. Később megtudtuk, hogy kisfiunk lesz, nagyon várta az egész család. Sajnos a várandós vizsgálatok során kiderült, hogy velem született szívritmuszavarom van, amiről én magam sem tudtam. Nem voltak panaszaim, teljesen jól voltam, viszont a kardiológus szakorvosom jelezte, hogy nem javasolja a természetes szülést, így átadott egy kismamákra specializálódott orvosnak. Ő viszont nem értett egyet ezzel, a nőgyógyász szerint nem volt indokolt a hasi szülés.”

A kialakult vita után Viki teljesen összetört, rettegett a császármetszéstől, a felépüléstől, cikáztak a gondolatai a depresszióról és a kötődés hiányáról. Sajnos emellé még egy családi tragédia is társult: négy hónapos terhes volt, mikor édesapja váratlanul meghalt. Vikinek vigyáznia kellett a magzatra és a saját egészségére, de édesapja elvesztése mindennél jobban megviselte. Amikor végre elérkezett a várva várt szülés, sorban jött a többi nehézség.  

„Mikor beindult a szülés, bementünk a kórházba. A folyosón vajúdtam már vagy egy órája, közben ömlött a magzatvíz. Az ügyeletes belenézett a papírjaimba, nem vette észre, hogy a kardiológus császárt javasolt, mert elküldtek a vajúdóba. Reggelre már ötperces fájásaim voltak, de nem volt tágulás. Fájdalomcsillapítót nem adtak, és az ügyeletes orvos közölte, hogy ilyenkor még 24 órát szoktak várni. Reggel 9 óra volt, amikor jeleztem, hogy be kellene vennem a szívemre a gyógyszert, akkor jött a kérdés, hogy mégis mi bajom van.”

Viki papírja alapján rögtön indultak konzultálni, majd sürgették, hogy vetkőzzön, mert várja a műtő. Amikor megszületett a kisfia, akkor is érezte, hogy valami nincs rendben, mert nagyon hangosan ordított. Nagyjából 4-5 óra elteltével a hasi műtét után Vikinek már talpra kellett állnia. Majd, ahogy Viki fogalmaz, másnap jött az újabb pokol.

„Kiderült, hogy a kisfiam letapadt nyelvvel született, így aláírtam egy nyilatkozatot, hogy beleegyezem, hogy felszabadítsák neki. Azt persze nem mondták, hogy bizonyos időközönként emelgetni kell a nyelvet, hogy ne hegesedjen be és tapadjon le újra, így két hónapos korában meg kellett ismételni.

De a legnagyobb pokol mégis a szoptatási tanácsadás volt, amikor a kicsinek fájt a nyelve. Másnap reggel azonnal nekiálltam pakolni, alig vártam, hogy jöjjön értünk a férjem, hazamenjünk és otthon, biztonságban legyünk.”

Viki már a második gyermekét várja, kisfia szerencsére jól van, de Vikit még mindig gyötri a lelkiismeretfurdalás és a bűntudat, hogy az első gyermeke ilyen körülmények között született. Úgy érzi, sosem tudja megbocsátani magának, szülőként a legrosszabb érzés, hogy nem tudja megváltoztatni a múltat, úgy érzi, élete végéig gyötrődni fog, mikor ránéz a gyermeke arcára és a heget látja.

„A védőnő mindig azt mondta, hogy a babát nem csak megszülni kell, de el is kell látni”

Zsófi nem is kívánhatott volna magának kellemesebb terhességet. Férjével egy vidéki kis faluban élnek, egyetlen gyermekük már négyéves. A friss levegő és az egészséges környezet nem hiányzott, azonban Zsófinak mégis különösen oda kellett figyelnie magára, mivel magasságához képest mindig is nagyon alacsony volt a súlya. A védőnő felhívta a figyelmét az ebben rejlő kockázatokra, mindvégig mellette volt, együtt állítottak össze egy étrendet, ami sokat segített Zsófinak a hétköznapokban.

„Míg sokan túlsúllyal küzdenek a terhesség vagy akár a hétköznapok során, nekem arra kellett fokozottan odafigyelnem, hogy legalább egy kis súlyt felszedjek. Sosem koplaltam, sőt, kifejezetten szeretek enni, mégis egész életemben ultra soványnak számítottam. Anno a jogosítványom is kérdéses volt, mert mint kiderült, az orvosi vizsgálaton néztek bizonyos alsó súlyhatárt is. A babavárás során is nagyon sokat kellett azzal foglalkoznunk, hogy rendben legyen a súlygyarapodásom és a baba megfelelő ellátása. Szuper védőnőm volt, nagyon sokat segített: bevont egy dietetikust, és hárman együtt állítottunk össze egy olyan étrendet és vitamin ellátást, amire a terhesség során szükségem lehet, és amit a hétköznapokban is tudtam tartani.”

Bár a vizsgálatok mindig mindent rendben mutattak, Zsófi terhességét több szakember is szemmel tartotta. Arra is figyelmeztették, hogy a szoptatásra is kihathat, ha nem megfelelő a tápanyagellátása. Zsófi mindössze három kilóval volt nehezebb a kilencedik hónapban, és végül nemhogy nem történt baj, de eseménytelen, boldog terhessége és szülése volt.

és bár sokan nem hiszik el, de magát a szülést is. Ahogy mindenki, én is számtalan történetet hallottam – jót és rosszat, sőt, ijesztőt is, ezért bennem is volt egy kis félelem, de én a szülés pillanatára mégis úgy gondolok vissza, mint egy euforikus élményre. A kislányom szépen, zökkenőmentesen született meg, a fájdalom nem volt elviselhetetlen, a körülöttem lévő szakemberek kedvesek és törődők voltak, nem volt semmilyen komplikáció. Az orvosok meg is lepődtek, azt hitték, nem lesz erőm természetes úton megszülni a babát. Utána is szigorú felügyelet alatt álltam, és mivel jeleztem, hogy nagyon szeretnék tartósan szoptatni, a védőnő arra is figyelt, hogy szülés után se essen vissza se a súlyom, se a vitalitásom. Mindig azt mondta, hogy a babát nemcsak megszülni kell, de el is kell látni, ami ugyanolyan megterhelő tud lenni az anyukának, sőt. Na, ezt én is tudom igazolni.”

„Nem tudtam ugyan beazonosítani a kórházi kosztot, de olyan éhes voltam, hogy mindent megettem”

Orsi és férje igazi mozaikcsaládot alkotnak, egy közös gyermekük van, az előző házasságukból született fiaik is nagyon jól kijönnek egymással. Orsi első terhessége és a fogantatás körülményei nem voltak ideálisak, volt férje jelenléte a szülésnél sem volt túl szerencsés. Később, a második házasságában már egy igazi társ mellett, nyugodtabb körülmények között született meg a döntés, hogy közös gyermeket vállalnak, kisfiuk nagyon hamar meg is fogant.

„Az első várandósság problémamentes volt, készültem rá, nagyon vártam. A 30. hétig vonattal jártam be Budapestre dolgozni. A második várandósság is problémamentes volt, de sokkal jobban izgultam. Idősebb voltam, az egészségügyi kockázatoktól különösen tartottam, így megcsináltattunk egy drágább tesztet is. A 11.héttől otthon voltam veszélyeztetett terhesként, egyrészt a korom miatt, másrészt a külső méhszáj egy kicsit nyitva volt. Vigyáztam magamra, egészségesen éltem, szedtem a vitaminokat, kismamajógára jártam, az utolsó pillanatig kb. 3 km-t sétáltam naponta és meditáltam.”

Orsi számára az első alkalom a volt férje nem támogató viselkedése ellenére pozitív élmény volt, úgy érzi, hagytak időt a testének. Második alkalommal a 41. héten kellett befeküdnie, mert nem indult be a szülés, mindez a COVID indulásakor volt, így bár a terv az volt, hogy a férje ott lesz, a kórház ajtajánál el kellett köszönniük egymástól. Orsi szombat reggel feküdt be, vasárnap délután a szülésznő megvizsgálta, burkot repesztett, de ugyanúgy nem voltak fájásai. Megbeszélték, hogy 24 óráig nem indítják be a szülést, Orsi ettől függetlenül reggel 8-tól már kapta a gyógyszert, csak épp a szervezete nem reagált rá úgy, ahogy gondolták.

„A szülésznő egy pillanatra sem hagyott magamra, nagyon támogató volt a jelenléte, viszont hiába kaptam a gyógyszert, brutális fájdalmaim voltak, de mégsem volt eredménye. Később derült ki, hogy a baba fejecskéje nem a megfelelő pozícióban van, ezért nem tudott elindulni a nagyvilágba. Kaptam görcsoldót, szóltam, hogy most már valamit csináljanak, mert nem bírom. Már megírták a karszalagomat a császárhoz, borzasztó fájdalmaim voltak, de végül mégis megszületett a kisfiam természetes úton. Nem lehetek elégedetlen, hisz van, akit a COVID súlyosan érintett, nekem „csak” a szülésélményemet húzta keresztbe, de mégis óriási a hiányérzetem.

Megviselt, hogy egy hétig nem is találkozhattunk, az ablakban mutattam fel neki a picit, beküldeni sem lehetett semmit. Nem tudtam ugyan beazonosítani a kórházi kosztot, de olyan éhes voltam, hogy mindent megettem. Összességében megviselt a szülés: a mesterségesen generált fájdalom érezhetően természetellenes volt a vajúdás során.”

A cikk létrejöttét a Richter Gedeon Nyrt. támogatta.