„Nem arról van szó, hogy stresszes vagyok. A stresszből a zsibbadtságig jutottam. A gyerekeim és végtelen igényeik kezelése lehetetlennek tűnik. Mindig elrontom. Az emberek azt mondják: »Biztos nagyon nehéz lehet otthagyni a gyerekeidet, hogy dolgozni menj«, és én nem tudom elmondani nekik a kis titkomat, hogy alig várom a munkát. A munkahelyen sikeresnek érzem magam. Ott tudom, mit kell tennem, megcsinálom, és mindenki elégedett a munkámmal. Nyugodt és koncentrált vagyok, amikor dolgozom. Feltöltődöm a saját teljesítményemtől. A szülői munka egyáltalán nem ilyen.”
A fenti idézet Anától származik, aki csak egy anya a sok közül, akik hasonló problémákat fogalmaztak meg dr. Robyn Koslowitz klinikai szakpszichológus páciensei közül. A szakember a Clinical Psychological Science című folyóiratban megjelent kutatásra hivatkozik, melynek során két kapcsolódó vizsgálatot végeztek, összesen 3482 résztvevővel, hogy kiderítsék, a szülői kiégés miben más, mint a munkahelyi kiégés, és hogy elkülönül-e a klinikai depressziótól is.
A kiégés több arca
A pszichológus szerint egyértelmű, hogy Ana nem az általános kiégés érzésétől szenved, hanem a szülői szerepe miatt vannak problémái. A munkája az egyetlen dolog, ami jelenleg elégedettséget és a hatékonyság érzését adja meg neki. Az a tény, hogy örömét leli a munkában, és feltehetően energikus és motivált, arra utal, hogy Ana nem klinikai depressziós. A klinikai depresszióban szenvedő emberek általában kimerültek, nem tudnak aludni, szórakozottak és eredménytelenek a munkában. Nehézséget vagy lassúságot éreznek, amely a nap folyamán hullámzik, de nem határolható el a munkaidő és az otthon töltött idő között.
Ana a szülői kiégéssel küzd, ami egy kevésbé ismert állapot, így ha orvoshoz fordul ezzel, nagyobb valószínűséggel diagnosztizálnak nála depressziót, mint szülői kiégést. Ez azért probléma, mert a klinikai depresszió kezelése nem biztos, hogy hatékony a szülői kiégés esetén.
A szülői kiégést három kategóriára bonthatjuk:
- kimerültség,
- elszakadás,
- hatékonyság hiánya.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Kimerültség:
A kiégett szülőket kimerítik a szülői feladatok szüntelen követelményei. Bár lehetnek pihenőidőszakok, soha nem töltődnek fel teljesen. Mindig túlélési üzemmódban vannak, ami természetesen még nagyobb kimerültséghez és stresszhez vezet. Ráadásul a szülői kiégés több szempontból is összefügg a gyerekek miatti alváshiánnyal. Sok kimerült szülő halogatja is a lefekvés idejét, kétségbeesett kísérletként arra, hogy valamilyen énidőt csípjen le magának a napból. Végül a szülői kiégés bűntudatot és stresszt is okozhat, ami megzavarja az alvást.
Elszakadás:
A kiégett szülők a gyerekektől való elszakadás érzéséről számolnak be. Automataként teszik a dolgukat, és kevésbé képesek örömüket lelni azokban a mindennapi szülői interakciókban, amelyek korábban örömet okoztak. Nehéz számukra, hogy éreztessék a gyerekekkel a szeretetüket – ez végül ördögi körré válhat.
Hatástalanság:
A kiégett szülők úgy érzik, hogy nem hatékonyak. Lehet, hogy konkrét kihívásokkal szembesülnek – testvéri rivalizálás, tanulási zavarok, intenzíven reagáló gyermek nevelése, vagy bármilyen más, megoldhatatlannak érzett helyzet. A helyzet megoldására tett próbálkozásaik meghiúsulnak, és még inkább eredménytelennek érzik magukat. Úgy érzik, hogy a szülői szerepvállalás túl nagy feladat, ők pedig alkalmatlanok.
Van segítség?
A három tényező közül a gyerekek mentális egészségére nézve az elszakadás lehet a legveszélyesebb hosszabb távon. Ha egy szülő eltávolodik lelkileg, és nem tud ráhangolódni a gyerekére, annak káros következményei lehetnek.
„Ironikus módon – írja a szakember – a szülői munka erkölcsi összetevője az, ami kiégéshez vezethet. A szülők megpróbálják tökéletesen csinálni a feladataikat, ez a hiábavaló küzdelem pedig kiégéshez vezet.” Ennek megoldása leginkább az edukációban rejlik, hogy a szülők el tudják engedni a tökéletesség hajszolását, és el se jussanak a kiégésig. Ha pedig már megtörtént, akkor megfontolandó, hogy pszichológus segítségét kérjük, mert nehéz kihúzni saját magunkat a mocsárból.
Az lenne az ideális, ha az alapellátásban dolgozó orvosok és terapeuták jobban fókuszban tartanák a szülői kiégést, hogy felvilágosíthassák betegeiket, tisztában legyenek azzal, hogy ezek a tünetek különböznek a klinikai depressziótól, és a megfelelő segítség felé irányítsák a pácienseket.