Nem lenne muszáj cirkuszt csinálni a felvételiből

Belső Olga | 2024. Január 18.
Az oktatási rendszer ezer sebből vérzik, de a felvételit a szülők elvárásai teszik elviselhetetlen stresszforrássá a gyerekek számára. És még csak az sem is biztos, hogy megéri. Vélemény.

Itt a január és vele együtt menetrend szerint megérkezett a felvételi mizéria. Nincs karácsony Kevin nélkül, nincs január sírás nélkül: nehéz a felvételi, miért ilyen nehéz?

Azért, mert ez egy vizsga. Na jó, ennél bonyolultabb a helyzet: azért nehéz a felvételi, hogy széthúzza a mezőnyt. Hogy kiderüljön, hogy kik a tényleg jók, akik bekerülhetnek az adott gimnáziumba és ki az, aki nem üti meg a szintet. Nem korlátlanul kiosztható ötösért indulnak, hanem a korlátos bejutásért. Az osztálytermek falait nem lehet kijjebb tolni.

Jól van ez így? Biztosan nem. De nem azért nem jó ám, mert adott esetben a saját szemünk fénye kerül a bot rossz végére: hiába minden igyekezet, pont ő nem jut be a kiszemelt iskolába. Hanem azért rossz, mert ekkora stressznek egyszerűen nem normális kitenni a gyerekeket, sőt, a legjobbakat kimazsolázni sem fair. Ezt azért a szülők is érzik, mégis a lehető legjobb helyre szeretnék betolni a gyereküket, csak azzal nem számolnak, hogy ha bekerül a gyerek egy szupergimnáziumba, a nyomás állandósulni fog, mert ott is hajtják őket, mint a versenylovakat.

A felvételi komoly stresszt okozhat (Illusztráció: Sajtóklub RTL Klub)

Ez pedig nem normális, sőt, nem is feltétlenül muszáj, hogy így legyen. Lehetne mondjuk, hogy nem állunk bele a versenybe. Lehetne például, hogy megírja a gyerek a felvételit különösebb hiszti nélkül, és a pontszáma alapján jelentkezik pár gimnáziumba, valahová biztosan felveszik. Vagy elfogadjuk, hogy a gyerek négyes vagy hármas tanuló, meg egy kicsit lusta is, nem kell a gimnáziumot erőltetni, jó lesz neki egy szakgimnázium, vagy szakképző, ahol boldog lesz, négy év múlva meg villanyszerelő vagy kontírozó, esetleg ács. Tíz év múlva meg jómódú vállalkozó, vagy alkalmazott, mert nem érdekli az üzlet, de egyébként jól érzi magát, mert van jó szakmája, szabadideje és hobbija. Sőt, az is lehet, hogy szakgimnáziumból indulva mérnök vagy dietetikus lesz, mert neki való volt az iskolája, jó tanárokat fogott ki és nem a szorongásra ment el az energiája, hanem szárnyalhatott.

Szép életpálya tud lenni az ácsé is, mégis sokakat elborzaszt: nehogy már az ő gyereke szakmunkás legyen, tanuljon csak, akkor viszi valamire! Járjon jó gimnáziumba, ahonnan felveszik az egyetemre, szerezzen diplomát és legyen belőle értelmiségi! Nem azért járattuk külön matekra meg külön angolra (magyarra, fizikára, jazzbalettra), hogy beálljon péknek. És akkor kezdődik az őrült hajsza, hogy benyomják a gyereket egy olyan iskolába, ami lehetőleg a képességei felett van eggyel (vagy kettővel, öttel), ki tudja, lehet, hogy most derül rá fény, hogy egy zsenit neveltek. Sőt, lehetőleg társadalmilag is minimum ugyanolyan, de inkább eggyel (kettővel, öttel) magasabb státuszú szülők járassák oda a gyereküket, mint ahol mi vagyunk.

Ez pedig két dologhoz vezet: őrült stresszhez, hogy sikerül-e bejutni, társadalmi szinten pedig szegregációhoz. Nyerni pedig, minimum lutri, hogy sikerül-e rajta.

A jelenlegi oktatási helyzet annyira kiszámíthatatlan, hogy lehetetlen tervezni nemhogy öt vagy tíz, de akár egy évre is. Az egyik jó nevű vidéki gimnázium például három év alatt 40 helyet zuhant azon a bizonyos TOP100-as listán, amit ilyenkor görcsösen böngésznek a felvételiző gyerekek szülei, jövőre már minden bizonnyal le is csúszik róla. Mások meg nyilván felemelkednek, nem lehet előre tudni. Egy friss kutatás szerint az első ötven helyen lévő gimnáziumba kizárólag gazdag szülők gyerekei járnak, a túljelentkezés öt-tízszeres, iszonyatos verseny zajlik a bejutásért. Azt viszont nem lehet előre kiszámítani, hogy lesz-e ott olyan tanár, aki inspirálja pont a mi gyerekünket, lendületet ad a továbbtanuláshoz, és ha van, akkor nem pont tizenegyedik év végén, érettségi előtt szalad-e tele a hócipője a magyar oktatási rendszerrel és szegődik el inkább au pair-nek Litvániába. És jön-e helyette egyáltalán valaki, vagy a tesitanár fogja tanítani a matekot. Egyáltalán, jól érzi-e magát ott a gyerek, vagy egy folyamatos szorongás lesz a következő négy éve? Lesznek-e barátai? Lelkileg és szellemileg megerősödve jön ki onnan, vagy úgy, mint akit megrágott és kiköpött a kombájn? Vannak persze olyan szülők, akiket nem igazán érdekel, hogy hogy érzi magát a gyerekük az iskolában, majd megszokja, lényeg a teljesítmény. Szerintem ők félreértik a szülőszerepet. Ki törődjön a gyerek lelki egészségével, ha nem az anyja? A rendszergazda?

Van azonban a TOP100 mellett egy másik lista is, habár nem túl friss, amit egészen más szempontok alapján állított össze egy oktatáskutató. Ez a lista nem azt nézi, hogy a legjobbak közül kimazsolázott „gyerekanyag” milyen eredményeket ért el a különböző vizsgákon, hanem az iskolák hozzáadott értékét. „A hozzáadott érték nem más, mint amit a pedagógusok, az intézmény tesznek hozzá ahhoz, ami a hozzájuk került tanulóban már eleve megvan. Ez az »eleve megvan« egyes iskolákban nagyon sok, másokban nagyon kevés. Jól tudjuk: az iskolák egy része válogathat a hozzá jelentkező tanulók között, kiválogathatják a jobb, az ígéretesebb, az úgymond tehetséges tanulókat” – írta Nahalka István oktatáskutató.

Mondanom sem kell, a Nahalka-lista és a HVG TOP100 lista nem fedi egymást, a lista készítésének idején legjobb eredményeket elért gimnázium a hozzáadott értéke szerint csak a 31. helyen lenne, egy másik, az első tízben lévő meg be sem férne a TOP100-as listába, de még az első kétszázba se. Nem tesznek hozzá szinte semmit, csak kihasználják, amit a gyerek otthonról hoz. Nagy biznisz ez mindenkinek, kivéve a gyereket.

Jó hír, hogy nem muszáj beleállni. Ez a felvételihisztéria olyan, mit az örvény, minél jobban kapálódzik az ember, annál mélyebbre rántja. Egyébként is, 16 éves korig tankötelezettség van, úgyhogy nyugi, valahová mindenképpen fel fogják venni a gyereket. És nem kell hozzá az átlagosnál nagyobb szerencse, hogy jól is érezze ott magát és az lehessen belőle, ami lenni szeretne, anélkül, hogy a lelkét adnánk érte.

Exit mobile version