Az Autonómia Alapítvány munkatársaként Béres Tibor évek óta járja a durándai utcákat, közösséget épít, programokat szervez az itt élő gyerekeknek. Tiborral, illetve az alapítvány igazgatójával, Nun Andrással beszélgettünk arról, milyen tipikus életpálya vár egy itt élő gyerekre, és milyen kapaszkodóban reménykedhetnek a közoktatásban kezdetben csak lemaradó, majd onnan kihulló fiatalok.
Gyöngyösön nőttél fel. Milyen szálak kötnek Durándához és az ott élőkhöz?
Béres Tibor: Amikor gyerek voltam, alig néhány utcára laktunk onnan, és apukám sokszor kivitt abba a közösségbe. Emlékszem, hogyan csodáltuk a lovakat, amiket az utcán futtattak, egyik-másikra fel is ülhettem. Ezek az emlékek alapvetően meghatároznak engem és a munkámat a mai napig. Azóta próbálok ilyen-olyan módon részt venni az itteniek életében. Annak ellenére, hogy lakcím szempontjából egy kicsit távol kerültem Gyöngyöstől, a hét jelentős részét a mai napig ott töltöm.
Mennyit változott a városrész, illetve az ott élők helyzete a gyerekkorod óta?
Béres Tibor: Nagyon más volt akkor az élet, de hogy könnyebb, vagy nehezebb-e, azt nem tudnám megmondani. Egy iskolába jártam a durándaiakkal, és úgy érzem, akkor az oktatás még tudott és akart mit kezdeni azokkal a szociokulturális különbségekkel – nem feltétlenül a hátrányokkal, akkor még nem csak ez határozta meg az ott élők életét -, amikkel ezek a gyerekek rendelkeztek. Minden háznál tartottak disznókat, csirkéket, lovakat, ami szöges ellentétben állt a polgárosult Gyöngyössel, és ez sok konfliktust gerjesztett. Volt szemét, kosz már akkor is, nem csak most, ezt nem szabad letagadni. De az a fajta anómiás állapot akkor még nem volt meg, ami a mostani gyerekek mindennapjait átjárja.
Rosszabbak most a durándai gyerekek kitörési, felzárkózási esélyei, mint annak idején?
Béres Tibor: Nehéz erre is válaszolni, mert nagyon sok dolog változott azóta. Amikor gyerek voltam, akkor még volt bányászat a környéken, volt nehézipar Gyöngyösön – persze nem szeretném ezt romanticizálni, mert egyáltalán nem gondolom, hogy azt a fajta nehézipart kell visszasírni, ami akkor volt, de az legalább egy kitörési pont volt az ott élőknek. Aki ott megpróbált helytállni, az valamilyen szinten tudott integrálódni.
Béres Tibor és Nun András a gyöngyösi rászoruló gyerekeken segít. (Fotó: Fülöp Máté)
Arra a munkaerőre, amit Duránda ki tud adni, napjainkban nincs szükség – olyan képzettségbeli és alapvető kompetenciákat érintő hiányosságokkal rendelkeznek az itteniek, ami miatt inkább külföldi vendégmunkásokkal töltik fel az állományt, minthogy a helyieket próbálják képezni.
A mostani közoktatási rendszer nincs felkészülve az olyan gyerekek integrálására, akik már akkor le vannak maradva, amikor bekerülnek.
Hogy néz ki egy átlagos durándai gyermek szobája? Van-e számítógépe, internet-hozzáférése, vagy akár csak egy asztala, amihez ülve megírhatná a leckéjét?
Béres Tibor: A lakhatási körülmények borzasztóak a városrészben, a túlnyomórészt önkormányzati tulajdonú ingatlanokat a zsúfoltság jellemzi. A látóterünkben élő gyerekek többségénél problémát jelent a felsorolt dolgok hiánya: nincs hely és nyugalom a tanuláshoz, a szülőktől nem kapják meg a megfelelő segítséget, az internet is csak néhol van bekötve.
De az alapkompetenciák hiánya is óriási gond, egy hetedik-nyolcadik osztályos gyereknek az írás-olvasás is problémát jelenthet. Ráadásul azok között a kulturális hatások között, amik a helyi fiatalokat érik, nagyon sok agresszív elem van.
A konfliktusmenedzselő képességük nagyon alacsony, és amikor szembejön valamilyen probléma, akkor vagy a szorongásból adódóan, vagy pedig azért, mert nincs a kezelésre megfelelő mintájuk, óhatatlan konfliktusokban eszkalálódik a helyzet.
A legtöbb gyerek napi rendszerességű verekedésekről, abúzusokról számol be. A fejlesztés fontos része lenne, hogy a fiatalok megtanulhassák, hogyan kell kezelni ezeket a szituációkat. Persze ez rettenetesen nehéz feladat abban a közegben, amit ennyire átjárnak az erőszakos magatartásminták. Itt a börtönből szabadult embereket több napig tartó mulatsággal várják, ahol ünneplik, éltetik az egykori bűnelkövetőt. Ha a gyerek is részt vesz ezeken, akkor nem a többségi társadalom normarendszerével, hanem a deviáns magatartásformával fog azonosulni. Itt tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy nagy tévedés ezeket a jeleneteket a cigánysághoz köthető szociokulturális jegyeknek tekinteni – ez a nagy tömegben együtt élő mélyszegény társadalmakra általánosan jellemző probléma.
Kíváncsi vagy a folytatásra? Ide kattintva elolvashatod!