Az ősz első fele még tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az iskolai tornaórák egy része az udvarokra települjön. Már persze ahol van az iskolának erre alkalmas, vagy egyáltalán bármilyen udvara. Mostanra azonban már jó néhány hónapra beszorultak a diákok és tanárok is a tornaterem falai közé, ahol a legtöbbünk számára akad legalább egy, de gyakran több eszköz is, mely leginkább rémálmainkban kerül elő. Kíváncsiak voltunk, a szerkesztőség tagjait mi traumatizálta leginkább ezek közül. Drámaibb emlékek törtek elő annál, mint amire számítottunk…
“Hogyan bukfencezhetnék biztonságosan egy hajszálvékony instabil szerkezeten?”
Vivi legnagyobb ellensége a gerenda volt. “Én úgy, ahogy van utáltam a tesiórát, a szekrényugrás meg a kötélmászás is kiverte a biztosítékot, de ami még para volt az a gerenda. Hogyan bukfencezhetnék biztonságosan egy hajszálvékony instabil szerkezeten, amikor egy ültő helyemben is képes vagyok megsérülni, olyan szerencsétlen vagyok?!” – magyarázza. A legnagyobb horrorsztorija azonban egy balesethez köthető: “A kis matracokból építettek egy tornyot, és abba a nagy, puha matracba tigrisbukfenceztek bele. A barátnőm keze eltört, és ma sem felejtem el, ahogy kikandikált a csontja az alkarjából.”
“Nem volt olyan pillanatom, amikor elmozdultam volna a legszéléről”
Peti számára a tornasor emlékei égtek be. “Nem volt olyan momentum az iskolai pályafutásom alatt, amikor elmozdultam volna a legszéléről” – emlékszik.
Jelenet a Fehér tenyér c. filmből
“Az istennek nem voltam hajlandó még egyszer belevágni”
Csaba soha többet nem volt képes magasugrásra. “A magasugrásról egészen ronda emlékeim vannak. Egy alkalommal sikerült úgy ugranom, hogy mocskosul bevertem a hátam a kifeszített rúdba, és utána az istennek nem voltam hajlandó még egyszer belevágni, mindig megálltam a matrac előtt nekifutáskor”. Ha pedig a fizikai trauma nem lett volna elég: “A tanár ilyenkor különféle módokon alázott az osztály előtt”.
“A medicin labdát szinte felemelni alig bírtam”
Andival nem szerettette meg a futást az iskola. Sőt! “A medicin labdát szinte felemelni alig bírtam. De számtalan egyest begyűjtöttem azért is, mert nem tudtam 9 perc alatt teljesíteni a 3 kört, és ezt is sokszor megjegyezték hangosan a tanárok. Általában az első néhány lépés után már sétáltam, mert nem erre voltam kitalálva, így folyton a nevemtől visszhangzott a lakótelep. Az egyik ilyen alkalom után hazamentem a suliból, anyu kérdezi “csak nem tornaórátok volt ma?”. Mondom de, honnan tudod. Hallotta, ahogy ordítoznak velem”. Amiatt is megszégyenítették, mert kicsi volt és vékony, és hiába volt ügyes sok más gyakorlatban, nem sokat segít emlékin, hogy mindig voltak nála jobbak, és ezt sosem felejtették el az orra alá dörgölni.
“Soha nem tudtam felmászni rá, gyűlöltem”
Gabi számára a kötélmászás volt az igazi rémálom. “Soha nem tudtam felmászni rá, gyűlöltem, kisebb koromban még bőgtem miatta” – meséli. “Megalázó volt az egész, odaállított a testitanár az osztály elé egyedül, és miközben próbálkoztunk sikerültelenül – nem csak én -, megjegyzéseket tett ránk meg kiröhögött minket” – emlékszik vissza. Egy idő után már úgy döntött, nem vesz részt ebben: “Kaptam pár intőt is miatta, de nem tudtak olyat tenni velem, amitől a kötél közelébe mentem volna”
“Csak elkezdtem futni, mintha próbálkoznék”
Ádámnak is hasonló élményei voltak a kötélmászással. “Nálam is ugyanez volt a kötéllel. Sokáig csak lógtam az alján, amíg azt nem mondták, hogy vége”. Ám végül találkozott egy támogató tanárral, aki végre elmagyarázta a technikát: “Aztán gimiben volt egy normális tesi tanárunk, aki segített. Rögtön fent voltam a legtetején. Én is csak pislogtam, hogy ezt hogy csináltam”. Nincsenek jó emlékei egy másik feladatról sem. “Amitől rendesen féltem, az a magasugrás volt. Felrakták a lécet és nekifutásból háttal kellett volna átugrani. Ahogy sokan mások, én is csak elkezdtem futni, mintha próbálkoznék, aztán elmentem mellette ” – idézi fel.
Fotó: getty images
“Imádtam a tesiket, mindig vártam, még a rohadt Cooper tesztet is”
Anettben szerencsére ellenpéldára találtunk. Ő a mai napig lelkesen, ha tornaóráról van szó. “Imádtam a tesiket, mindig vártam, még a rohadt Cooper tesztet is a futással meg minden. Imádtam versengeni a többiekkel, jártam mindenféle iskolai versenyre, imádtam az összes atlétikai versenyszámot”. De nemcsak a versenyekre volt kíváncsi, hanem a csapatsportok is mindig közel álltak hozzá: “Jártam focira, pingpongra, röplabdára mindenre, aminek az volt a lényege, hogy játék és sport egyben“. Anett számára a sport mindig a közösség élménye volt, nemcsak a teljesítményről szólt, hanem a csapatépítésről is. “Sajnos láttam szakközépben csúnya sérüléseket tesiórán, mert a tanárnő nem engedte, hogy valaki skippelje például a gerendázást (válltörés) vagy a kézilabdát (kéztörés), futás (rosszullét miatti ájulás). Nem értettem, hogy miért nem lehet azt mondani valakinek, hogy ne csinálja meg, ha nem akarja vagy tudja. Sokszor kísértem le osztálytársamat az orvosi szobába. De amikor eltörtem a kezem egy jó kis szánkóbalesetben karácsonykor, akkor is az hiányzott a legjobban, hogy 8 hétig nem tesizhettem, csak ültem a kispadon és néztem a többieket. De játszani azért beálltam, és hátratett kézzel tök jól sikerült csak jobb kézzel röplabdáznom” – osztotta meg.
“Az egyik legtraumatikusabb élményem az volt, hogy nem tudtam lejönni”
Vera számára is a kötélmászás volt a legnehezebb. Miután elleste a technikát, akkor szembesült vele a magasban, hogy lejönni mennyire nehéz.: “Szanaszét égettem a combjaimat/kezeimet, mire kvázi szabadesésben lecsúsztam”. Az ő élménye nemcsak a fájdalomról szólt, hanem arról is, hogy miként próbálta leküzdeni a félelmeit.
A rettegett kötélmászás (Fotó: getty images)
“Szorongtam, ahogy bámultak a tornadresszben”
Évi számára az egyik legnagyobb trauma nem a feladatok teljesítése volt. “Amikor még gyerek voltam, kötelező volt a tornadressz. Az egész testnevelés órát a lányok közötti összehasonlítgatás és testkritika uralta” – meséli. A dressz ráadásul többszörösen okozott benne törést. “Már önmagában az átöltözés is nagy szorongást okozott a többi lány között, de utána kivonulni a fiúk elé, vitte a tíz pontot. Ez leginkább felső tagozatra vált borzalmassá, amikor a lányok elkezdtek érni, a fiúkban meg elkezdett motoszkálni az a rengeteg hormon. Én azért szégyelltem magam, mert volt két gomb volt a mellem helyén, sok osztálytársam meg azért, mert ötödikben 80b-s mérete volt. Mindenhogy megalázó viselet volt ez minden lánynak, mert az egész tesi óra arról szólt, kinek mije van, kinek mekkora van, kinek hogy leng futás közben, kinek mi lóg ki ugrás közben, rémálom” – idézi fel hozzátéve, hogy bár középiskolában már nem viseltek dresszt, a hideg kirázza annak emlékétől, ahogyan a tanár méregette őket…
“Én voltam a púp a hátukon”
“Számomra traumatikus volt, hogy mivel nincs labdaérzékem, és lassan is futok, az ügyes, rátermett lányok a kézi- és kosárlabdacsapatba mindig legutolsónak válogattak be. Én voltam a púp a hátukon, és ez nagyon erősen benyomott egy gombot bennem, amitől az az intenzív érzésem volt, hogy én béna vagyok, és felesleges” – osztotta meg legfájóbb emlékét Orsi. Helyzetén pedig az sem segített, hogy nem sikerült kötélre másznia. “Végül egy szupertürelmes osztálytársnőm megtanított. Ez egyébként életem egy nagy élménye volt. Soha nem felejtem el, azt éreztem, hogy a totálisan lehetetlennek tűnő kihívást sikerült teljesítenem, és ez akkor talán más dolgokban is így történhet. Talán épp ez volna a tesiórák egyik valódi értelme, nem?” – teszi fel a valódi kérdést.