Mi ketten a testvéremmel ég és föld vagyunk. Ezzel bárki szembesülhet, ha megnézi az iwiwes fényképalbumunkat. Egy közös képet, vagyis pontot fog csak találni, ez pedig: Macó (vagyis anyu) és a hat unoka. Nem véletlenül tettük föl a fotóját erre a közösségi portálra. Nagyon klassz nagyi.
Na nem a sütisütős, lekvárfőzős fajtából (az a másik nagymama, neki is nagyon sokat köszönhetünk). Macó igazán vagány. Nagyon bírják a gyerekek, bármikor szívesen mennek hozzá „be Pestre”, sőt, most már ott tartunk, hogy időnként egy-két haverral, osztálytárssal „bővülve” alszanak ott, ha túl későn van vége egy koncertnek, vagy túl korán indul a vonat az osztálykirándulásra, és nincs kedvük éjjel vagy hajnalban Törökbálint és Budapest között buszozni. Két ilyen klassz nagyival a háttérben mindig megrendít, hogy – munkámból adódóan – szinte naponta találkozom kimerült, kétségbeesett, elbizonytalanodott anyukákkal, akikről többnyire kiderül: valójában anyátlan anyák. Vagy távol élnek a szüleiktől, vagy összevesztek, ezért eltávolodtak, vagy ha találkoznak is, abban nincs sok köszönet.
Pedig a nagymamaság jelentőségét, illetve a „jó nagyik” hiányának hatásait több tudományos kutatás bizonyítja. A SOTE Magatartástudományi Intézetének felméréséből (megtalálható a Szerepváltozások: Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 1999. című kiadványban, az interneten is!) kiderül, hogy a kisgyerekes nők a mi társadalmunkban rendkívül túlterheltek. Azok az anyák mernek több gyereket vállalni, akik úgy érzik, hogy számíthatnak családjukra, rokonaikra, barátaikra. A kutatás leginkább mellbevágó eredménye, hogy az utóbbi tíz évben radikálisan csökkent a támogatottság érzése a kisgyerekes anyákban. Pedig a gyereknevelés és a háztartás ellátása soha, egy társadalomban sem volt magányos feladat.
A nagymamák, nagynénik, nagyobb testvérek ugyanúgy részt vállaltak belőle, mint az anya.
|
A júniusi szám tartalmából: • Ki vigyáz a gyerekre? |
Az antropológusok régóta gondolkodnak azon, hogy milyen „evolúciós haszna” van annak, hogy a nők még évtizedekig élnek, miután már nem fogamzóképesek, és legkisebb gyerekeiket is kirepítették. Kutatásaik során bebizonyosodott, hogy a vadászó-gyűjtögető népcsopor-toknál a hatvan év feletti nők teherbíró képessége vetekszik a fiatalokéval. Rengeteg munkát végeznek, az ő segítségük nélkül a kisgyerekes anyák nem boldogulnának. Vagyis a nagyi evolúciós szerepe az, hogy jobb körülményeket teremtsen unokáinak ahhoz, hogy egészségesen fejlődjenek, cseperedjenek. Így volt ez régen is, ma is.
A lányuk, menyük által nagyon klassz nagyinak tartott nagymamákkal beszélgetve egyértelművé vált számomra, hogy a kulcs a kölcsönös tisztelet. Ha a nagyi nem osztogat kéretlen tanácsokat, hogy milyen rend van a lakásban, hogy a szülők hogyan nevelik a gyereket, hanem elismeri, hogy ez már nem az ő dolga, akkor nem sok minden állhat a jó kapcsolat útjába. Ha emellett segít a napi tennivalókban, lehet számítani rá, és még jól is érzi magát a gyerekekkel, nyugodtan elmondhatjuk: szupercsapat alakult. Ráadásul az egésznek hosszú távú haszna is van. Később ugyanis a nagymama is bízhat abban, hogy gyerekei, unokái mellette lesznek, amikor szüksége lesz rájuk.
Csonka Albertné Marika (Nagyi, 60): „Ha nem kérdezik, nem szólok bele”
Unokái: Noémi (9), Fanni (6), Bettina (4), Botond (4), Bulcsú (2)
Marikát a menye ajánlotta figyelmembe. Azt mondta, hogy ők is mindig számíthatnak a nagyira, de a sógornője családja szándékosan költözött Érdre, Marikáékkal szembe. Csak hogy
kéznél legyen a nagyi.
„A lányom, Viktória azt mondja, nem tudja, mi lett volna, ha nem vagyok itt. Sokszor átszaladt, kezembe nyomta a kicsit: „most gyorsan kiporszívózok”.
Az is előfordul, hogy már esteledik, amikor megkérdezi: „Anyu, átjönnél? Elmennénk színházba.” És én akkor megyek. Nem nehéz, mert nagyon szeretem őket. Feltétel nélkül. Pedig egy csomó mindent másképp csinálnék, mint ők, néha bizony szigorúbb lennék. De tudom, hogy ez az ő dolguk, nem szólok bele.
Nálunk külön szabályok élnek, van, amit otthon szabad, de itt nem. Ezt betartjuk. Ám olyan nincs, hogy otthon nem szabad, és itt, a szülők kérése ellenére szabad. A menyem vegetáriánus, az elején megegyeztünk, hogy itt sem kapnak a gyerekek húst. Aztán ahogy Boti hároméves lett, megegyeztünk, hogy akkor kap húst, ha kér, de nem kínáljuk, nem erőltetjük. Ebben is Andi döntött.
Soha nem tennék olyat, hogy dugicsokit tartok itthon, és azzal édesgetem az unokákat. Gyümölcs van és zöldség, ez a nassolás. Ha kérnek tanácsot, adok, de nem macerálom őket. Én például nagyon nem szeretem, ha egy gyerek cumizik. Erről beszéltünk, Viki mégis mind a háromnak adott cumit. Többet nem szóltam érte.”
Bősze Mária (Mari, Mari mama, 66): „Mindenkit mindig szívesen látok!”
Unokái: Sára és Anna (11), Nóra (2,5), Bogi (3,5), Bálint (6 hónapos)
Ha Juli lányom a barátnőivel, a Sára-Anna ikrekkel Mari mamához indul, tökéletesen nyugodt vagyok. Tudom, hogy szeretettel várják, sőt örülnek neki, ha ő is odamegy. Tudom, hogy ha bármi fura dolog történik vele ott, ugyanúgy oldják meg, ahogy én itt tenném. Tudom, ha kedvük szottyan ott aludni, Mari mama magától értetődően elővesz még egy adag ágyneműt, legföljebb csak Bende kutya csodálkozik, hogy eggyel több gyerek szuszog a párnákon, amikor népszámlálást tart hajnalban.
„Amikor Orsi terhes lett az ikrekkel, hozzájuk költöztem, hogy segíteni tudjak. Sára és Anna különböző igényekkel érkezett, más volt a napirendjük, így tulajdonképpen megosztottuk az anyai feladatokat. Én is sétáltattam, böfiztettem őket. Bár azóta ismét külön lakunk, mégis nagyon együtt vagyunk.
A lányok legtöbbször ide jönnek a suliból, Zoli fiam családjától pedig csak egy fal választ el, szóval nálam folyamatosan nagy az élet. Még a környékbeli gyerekek, a barátnők barátnői is itt kötnek ki néha. Negyvenkét éven át tanítottam, a nyári szünetekben pedig a legtöbb gyerek nálunk tanyázott – az ő szüleik dolgoztak, én otthon voltam. Ma is ez a helyzet. Letakarjuk a nagy asztalt, aztán gyertyát öntünk, tojást festünk, ha télen szánkózni akarnak, még annak is előhúzunk a szekrény mélyéről egy overallt, aki egy szál farmerben érkezett. Nem csinálunk ügyet az ilyesmiből, hanem megoldást keresünk.
A lányom és a menyem nagyon más, de szerintem jó anyák, jól csinálják. Nem szólok bele az életükbe, inkább megbeszéljük a dolgokat. Orsi merészebb, mint én, ezért néha aggódom a gyerekekért, legutóbb akkor, amikor hagyta őket rollerezni egy lejtős utcán. De ő tudja, az ő gyerekei.
Jóban vagyunk. Tulajdonképpen mindenkivel. Hiába talált magának másik lányt a volt vejem, az édesanyjával igazi nagymamatársak maradtunk, volt, hogy együtt nyaraltattuk a gyerekeket.”
Szajkó Jánosné Cili (Mama, Mamó, Mamóka, 60): „Tisztelem őket, ők is tisztelnek engem”
Unokái: Matyi (10), Ábel (6), Milda (8), Levente (4)
Amikor a barátnőm az anyukájáról mesél, néha úgy tűnik, szinte együtt laknak. Pedig valójában több városhatár választja el őket. De Cili mama még így is kéznél van. Hozzá szó szerint „hazamennek”, és szeretnek is hazamenni. Pedig Cili néninek nem volt kitől tanulni a jó nagymamaságot. Ösztönösen jó nagymama.
„A saját édesanyámmal nem volt szoros a kapcsolatunk, a gyerekek is alig ismerték. De én már nagyon vártam az unokázást. A kollégáim mondták is, hogy ha nem születik végre, majd szereznek egyet valahonnan. Aztán megszületett Matyi, és ez szerelem lett első látásra. Aztán jöttek sorban a többiek.
Egyformán szeretem őket, de mindegyiket másképp. El kell fogadni, hogy különböznek. Milda például nagyon ragaszkodik a szüleihez még mindig, nehezen marad itt. De én tudom, hogy majd megérik erre is. Nem megváltoztatni kell őket, hanem meghallgatni, figyelni rájuk! Ahogy a gyerekeimre is. Nem kritizálok senkit.
Ha egy nagyi rá akarja erőszakolni a tanácsait a gyerekeire, arra hivatkozva, hogy „ő már ezt átélte”, akkor nem jár jó úton. Először is: ő nem azonos a lányával, fiával, lehet, hogy teljesen más a személyisége. Aztán meg amit átélt, mondjuk, harminc éve, na, az teljesen más volt. Elég csak megnézni egy pelenkát vagy egy babaruhát… Nem szólok bele abba, amit csinálnak, tisztelem őket, ők is tisztelnek engem. Ha tanácsot kérnek, akkor adok. A lányommal szoktunk beszélgetni Matyiról, aki most kamaszodik, és akivel nem mindig könnyű. Csitítom, türelemre intem, és ez sokszor segít. Ha én vigyázok a gyerekekre, mindig pontosan megbeszéljük, hogy a szülők mit hogyan szeretnének. Amíg kisebbek voltak, részletes listát hagytak, a menyem még arról is, hogy a sál a kabát alá vagy fölé kerüljön. És ez így jó. Nem úgy fogom fel, hogy hülyének néznek, vagy nem bíznak bennem, hanem tudom, hogy az ő gyerekeik, ők tudják, mi kell nekik. Én meg betartom, és mindig kéznél vagyok, ha kell.
A nagymamának szerintem ugyanúgy kötelességei vannak az unokákkal szemben, mint az anyának a gyerekével szemben. Részt kell venni az életében és segíteni.”
