Mellrák, azonnal műteni kell!

A nők legnagyobb félelmei azokkal a betegségekkel kapcsolatosak, amelyek a női szerveket érintik. Talán pont emiatt sokakban él egyfajta bizonytalanság a szűrővizsgálatokkal szemben is. Félnek, hogy esetleg kiderül valami, ezért halogatják a részvételt az ajánlott mammográfiai és nőgyógyászati vizsgálatokon. Ahogy Rusz Edit szexológus fogalmaz:

– Minden olyan dolog, ami a nőiességet érinti, illetve azt támadja meg, nagyon súlyos lelki terhet okoz, még akkor is, ha bizonyos műtétek vagy gyógykezelések kedvező eredménnyel járnak.
Ma Magyarországon a rosszindulatú daganatos megbetegedések közül a legnagyobb arányban a mellrák sújtja a nőket. Évente csaknem nyolcezer esetet diagnosztizálnak, és ebből hatezer körüli azok száma, akik meggyógyulnak a betegségből. Ám ilyenkor nemcsak a testet, a lelket is gyógyítani kell.

– Amikor megállapítják a betegséget, megfordul az emberrel a világ. A legtöbben megrémülnek, önpusztító gondolataik támadnak, csak a legrosszabbra tudnak gondolni – összegzi Rusz Edit az első reakciókat.
– Kételkednek abban, hogy lehet-e tovább élni egy mellamputáció vagy méhkivétel után. Olykor előtör belőlük a düh, hogy miért pont őket sújtja a sors. És felmerülhet az a kérdés is, hogy teljes értékű emberek maradnak-e a műtét után. Nehezebben gyógyul az a beteg, aki nem bízik eléggé a felépülésben, és folyton azon rágódik, hogy miért éppen vele bánt így el az élet. Ráadásul a betegségtudat erősítése idő előtti klimaxos tüneteket idéz elő.

A nő képes ténylegesen megcsúnyulni, megkeseredni és beleöregedni a betegségbe. Akik viszont nem engedik meg maguknak az önsajnálatot, jobb eséllyel indulnak a betegség elleni harcban, és könnyebben visszanyerik nőiességüket. Hatalmas életösztön munkálkodik bennük, átsegíti őket a nehézségeken.
Az életerő, a pozitív szemlélet ott van a lelkükben. Hisznek abban, hogy fél év, egy év vagy kettő elteltével újra egészséges, vonzó, kívánatos nők lesznek.
És ez így is lesz!

SEGÍTETT A CSALÁDOM, TÁMOGATTAK A BARÁTAIM

Egyre többen tudják, hogy a rákos betegek gyógyulási folyamatát meghatározza a belső lelkierő, a betegséghez való viszonyulás. Ugyanilyen fontos az, hogyan érintkezik az orvos a beteggel, és mennyire megértő, együttműködő a család és a tágabb környezet.
Kovács Ibolya negyvenhat éves volt, amikor nőgyógyászati műtétre készült. Orvosával már egyeztette az időpontot, amikor mammográfiai vizsgálatra hívták. Elment, és kiderült, valami nem stimmel nála. Szövetmintát vettek, majd pár nap múlva telefonon közölték vele a hírt: mellrák, azonnal műteni kell!

– Teljesen meg voltam döbbenve, mert hasonló eset nem volt a családunkban – meséli csendesen Ibolya. – Nem akartam elhinni, belenyugodni. Nem éreztem úgy, hogy olyan nagy lenne a daganat. Három nap alatt öt szakembert kerestem fel; orvostól orvosig, egyik kórháztól a másikig rohantam, a legtöbbjük azt mondta, hogy le kell venni az egész mellet. Nem akartam beletörődni. Végül az ötödik orvos elmagyarázta, hogy csak a daganatot és a hozzá tartozó hónalji nyirokcsomót veszi ki, ez a mell egynegyedét fogja érinteni. Ettől kicsit megnyugodtam, végül is mégsem az egész mellem, és beletörődtem a műtétbe.

A műtétig mindösszesen két hét telt el attól a naptól kezdve, hogy megtudtam, rákos vagyok.
Az élet különös fintora (vagy éppen adománya) volt, hogy aznap, amikor Ibolya meghallotta a hírt a daganatról, megtudta azt is, unokája lesz. Ibolya a kis jövevény érkezéséből és a család támogatásából merített erőt. Erre a következő hónapokban nagy szüksége is volt, mert
a műtét utáni sugárkezelés erősen kimerítette, fáradékonnyá tette, ráadásul kiderült az is, hogy a méhében levő daganat állapota tovább romlott, és nyolc hónap elteltével újabb drasztikus eltávolító műtét várt rá.

– Sokat segített a családom, támogattak a barátaim. Mellettem voltak, amikor kellett, és békén hagytak, amikor magányra vágytam. Gyógyulásra ösztönzött az is, hogy a hasi műtétem után nem sokkal megszületett az unokám, Zsolti. Azokban az években, amíg a mellrekonstrukcióra vártam, fel kellett dolgoznom a velem történteket, a kétféle műtétet. Bezárkóztam, magamba roskadtam, de nem engedtem eluralkodni a betegségtudatot, hittem abban, hogy felgyógyulok.

– A sugárkezelés sokat roncsolt a mellszöveteken, úgyhogy nagyon vártam a helyreállító műtétet. Erre azért is szükségem volt, hogy újra nőnek érezhessem magam, helyreálljon a lelki békém. Rendkívül fontos volt ez, hiszen mindkét betegség a nőiségem szimbólumait, a mellemet és a méhemet támadta meg.

– Mióta ezen túl vagyok, a természetem is nyitottabb lett, és már nem hurcolom magammal a gondjaimat. Ha valami bánt, kimondom, sőt olykor jól megmondom a véleményem.
És ami a legfontosabb: nőiségemet is újra tanulom. Ma már elfogadom és szeretem a testem.

„FELHAGYTAM AZ ÖNSAJNÁLATTAL”

A családi támogatás dolgában nem volt ilyen szerencsés Vella Ilona. Évekkel ezelőtt derült égből villámcsapásként érte a hír, hogy méhnyakrákja van.
A nőgyógyászati ultrahang során mindent rendben találtak, de egy hét múlva rosszul lett, belázasodott. Kórházba került, ahol antibiotikumot kapott, mert vakbélgyulladásra gyanakodtak. Néhány nap elteltével azonban közölték vele, hogy méhnyakrákja van, és ki kell venni a méhét. Ilona összeomlott, nehezen dolgozta fel a műtétet. Az azt követő időszakban többször összeesett, és antidepresszánsokat kezdett szednie. Hamarosan kiderült, nemcsak ő viseli nehezen ezt az időszakot, hanem a férje is, aki alkoholba menekült, majd fél évvel az operáció után elhagyta feleségét, huszonhárom évnyi házasság után.

– Kemény időszak volt, de úgy érzem, a nehezén már túljutottam. Nem ment egyik napról a másikra, és olyankor, amikor a magánéletemben csalódások érnek, hajlamos vagyok ismét elkeseredni. Korábban a munkába menekültem a gondjaim elől, három-négy állásban is dolgoztam. Sokat segített, hogy bekerültem a Százszorszép Hastáncklubba, egy olyan társaságba, ahol hasonló problémákkal küzdő, korombeli nőkkel találkoztam.

Itt különböző véleményekkel szembesültem, volt, aki azt mondta, ami nem oda való, – mint egy rákos daganat –, azt ki kell vágni! Hát én azért még nem tudom a történteket ilyen könnyen feldolgozni, de már felhagytam az önsajnálattal. Igenis, be kell fejezni a siránkozást! – parancsoltam magamra, és ma már nem szedek antidepresszáns gyógyszereket sem! Hogy őszinte legyek, a műtétem óta átértékelődött számomra a szexualitás, jobban vágyom a lágyabb szeretetre, az ölelésre, odabújásra, mint az intenzív testiségre. A hastáncnak és Szalai Mártának, a csoport vezetőjének sokat köszönhetek. Ő gyakran hangoztatja, hogy mi mindannyian királylányok vagyunk. Visszajött a nőiességtudatom, bátrabb lettem az öltözködésben, pedig ötvenéves elmúltam, és nem vagyok egy nádszálkarcsú bombázóalkat. Hordok kiegészítő ékszereket, például karperecet, és nagyon élvezem, amikor felpörögnek az események, mondjuk, amikor fellépésre készülünk.

A TÁNC ÉS A KÖZÖSSÉG EREJE

A nőiségüket érintő daganatos betegségen átesettek testi és lelki gyógyítását segíti a Százszorszép Hastáncklub. Szalai Márta, a csoport vezetője, az egyik budapesti kórház onkológiai osztályának főnővére összegyűjtötte a hasonló sorsúakat, hogy testileg és lelkileg erősítsék egymást.

– Sok minden történik a nővel a mellamputálás és a mell rekonstrukciója alatt. Nagyjából két év telik el, és ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy az önértékelése teljesen odalegyen. Nővérként szomorúan tapasztaltam, hogy a betegség megjelenésével több család és párkapcsolat is széthullott – mesél Márta a kezdetekről.
– A tánc segít a lelki feltöltődésben. Azok, akik a nőiségükben sérültek, kapnak egy extra adag nőiességet a hastánc mozdulataiból, és ez valahol kiegyenlíti egymást.

A foglalkozások elindítása előtt nagyon komolyan tanulmányoztam a témához kapcsolódó pszichológiai, tánc- és mozgásterápiai anyagokat, hiszen a legjobb tudásomat akartam átadni. Mert másképp alakulnak a felsőtest mozdulatai annál, akinek nincsenek mellizmai.

Márta elmondta, hogy az első időben mindenki melegítőben és garbóban jelent meg a táncórán, és nagyon erősen dominált. Aztán az idő múlásával előkerültek az élénk színű felsők, szoknyák, oldódni kezdtek a gátlások. A klub több rendezvényen is fellépett már, hatalmas sikerrel. De a legnagyobb elismerés talán az, hogy tagjainak milyen bizakodó a betegséghez való viszonya. Van, akit tíz éve műtöttek, van, akit öt éve, és olyan nő is található közöttük, aki a műtét után egy héttel már újra itt táncolt a csoportban.