| Érdekel hogyan tudod megőrizni testi-lelki egészséged? Nézz körül a Nők Lapja Egészség Oldalán! KATT IDE! |
Hatalmas apróságok
– Egymást szerető emberek között is sok vitát szül(het) a tempóeltérés – mondja dr. Belső Nóra pszichiáter. – Erről nem tehetnek a felek, hiszen az egyiknek alapvető személyiségjegye a gyorsaság, a másik pedig lassú, megfontolt, elemző alkat. Vonzzák egymást, hiszen a másik mássága érdekes számukra, ám amikor naponta szembesülnek a különbözőségükkel, előbb-utóbb vita támad közöttük. Ezer példát sorolhatnék erre az ellentétre, de inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy tudatossággal, önismerettel, humorral és sok beszélgetéssel e konfliktus feloldható! Hasonlóan gyakoriak a szabadidő eltöltésével kapcsolatos koccanások.
Az egyik fél boldog, hogy végre hazaért, esze ágában sincs elmenni bárhová, miközben a másik a programajánlókat böngészi és szervezkedik. Hogy lehet ezt feloldani? Megint csak beszélgetéssel, a közös (mindkét félnek megfelelő) megoldás megkeresésével. Például az egyik hétvége otthonülős lesz, a másik „kimoccanós”, az egyik hétvége kettesben telik, a másik barátokkal. Ha a pár fiatal-rugalmas, akkor együtt alakíthatják ki a szabályokat, és van remény az összecsiszolódásra.
– Mikor okoznak komoly bajt az aprónak tűnő ellentétek?
– Ha meghúzódnak a mélyben, és nem beszéljük ki őket! Ha nem érzem magam komfortosan egy kapcsolatban, akkor azt mondani kell! Ha nem vállaljuk fel a konfliktusokat, akkor a sérelmek egymásra rakódnak és robbanáshoz vezetnek. Ilyenkor az indulat hatására jóvátehetetlen mondatok hangzanak el. A szó üt, ölni lehet vele. No, ezt kell megelőzni sok-sok beszélgetéssel! Hiszen a konfliktusok felvállalásával új, jobb minőséget hozhatunk létre. Különösen akkor, ha a felek szeretik egymást…
Gyerekes viszontagságok
– Gyakran vagyunk valamennyien olasz vígjátékok hősei, magam is tudnék sorolni számtalan példát – mondja nevetve Schillingné Balázs Melinda, a csinos, harminchárom éves magyar–történelem szakos
tanár, öt gyerek főállású édesanyja.
– Mégis azt mondom, hogy két egymást szerető felnőtt komoly-komolytalan harcai általában könnyen kezelhetők. Ám ha már gyerekek is vannak…!
– Én a sors hatalmas kegyének tartom, hogy rátaláltam a férjemre, akivel megvalósíthattam az álmomat: sok gyerekünk született. Szeretem az érzékenységét, szeretem, hogy gyengédséggel vesz körül engem és a porontyainkat, szeretem, hogy tudunk beszélgetni, és egyezik a véleményünk a legtöbb dolog megítélésében. Megteremti a család anyagi hátterét, megkímél attól, hogy számlákkal bíbelődjek. Ez is csodás!
De például szörnyű vele vásárolni. (Szerinte: velem…) Pedig kezdetben mindig minden rendben van. Rutinosan két csapatra oszlunk: enyém a hétéves Dorottya és a másfél éves ikerpár egyike, övé a kilencéves Domonkos, a négyéves Bertalan és a másik ikerlányunk. Ő tíz perc alatt összeszedi a szerinte egy hétre elegendő élelmet. Ekkor én még semmit sem vettem, csak végigtapogattam a gyerekzoknikat, a dezodorokat és a játékokat. Épp készülnék a könyvek, a filmek, a felnőttruhák meggusztálására, amikor ő menni akar, amitől én ideges leszek. Ez ráragad a gyerekekre, amitől egyre elviselhetetlenebbek. A pénztárnál meg belenéz a kosaramba, és megkérdezi: tényleg szükségünk van erre a sok vacakra?
– És hogy lehet rendet tartani egy ekkora családban?
– Jaj, ez a kérdés húsba vág! Mi nem vagyunk precíz család. Finoman szólva: hajlunk a rendetlenségre. Jelzem, engem kevésbé zavar a gyerekek okozta felfordulás, pedig én vagyok velük sokat, én takarítok-pakolok utánuk. Mégis a férjemet irritálják jobban a „műanyag kacatok” (így becézi a játékokat). Rendszeresen vannak kísérletei ez ügyben, aminek az az eredménye, hogy a gyerekekkel könyékig turkálunk a kukában, hogy mentsük, ami menthető… A férjem szerint felesleges gyűjtögetni. Ez azért említésre méltó, mert ő elemi vonzalmat érez a keréken guruló tárgyak iránt. Van több motorunk, traktorunk, mikrobuszunk, utánfutónk, és (tán) lesz egy büfékocsink is. Igaz, nem a lakásban tartjuk őket, úgyhogy ez más.
– És a te hibáid?
– Számtalan! Például a szekrényajtó. Kiveszek valamit, nyitva hagyom. Néha. Mindig. Tudom, bosszantó. Felszerelt tehát egy automata becsukót. Csak kicsit kell megnyomni, és az a pici kütyü már húzza is be az ajtót. De én elfelejtem kicsit megnyomni. És akkor jön a szózat: „Ha legalább a szekrényajtód lennél képes becsukni!”
– Ez fontos?
– Ahhoz az óriási vállalkozáshoz képest, amit ma öt gyerek felnevelése jelent, teljességgel érdektelen. És tudod, mi a jó ebben? Hogy ezt mindketten tudjuk… – feleli jóízű nevetéssel.
Két lábon járó válóok
Remek, pikírt humorú színésznő a fiatal Gerbert Judit, a Győri Nemzeti Színház tagja. Már a néhány
hónappal ezelőtti megismerkedésünkkor rácsodálkoztam őszinteségére, tehetségére, iróniájára meg arra, hogy különös, mély hangja mennyire elvarázsolja a közönséget.
Amikor meghallja, miről szeretnék vele beszélni, azonnal kapcsol, és az iróniája öniróniává alakul át. – Engem kérdezel, aki két lábon járó válóok vagyok? – néz rám nevetve.
– Rengeteget dolgozom, önálló vagyok, és ez az élet minden területére érvényes. Voltam már szerelmes, biztosan leszek is, volt már élettársam, biztosan lesz később is. De önmagamat senki kedvéért sem adtam fel eddig, valószínűleg ezután sem fogom! Igen, tényleg létezik a rózsaszín szemüveg, de az már tőled függ, meddig viseled… Én a többséghez képest általában gyorsan nyerem vissza a látásomat!
– Milyen hibák zavarnak leginkább?
– Nincs jogom a korábbi kedvesek hibáit lajstromozni, ameddig nem beszélek a sajátjaimról. Nem vagyok egyszerű eset. Például hiányzik belőlem a féltékenység képessége. Amikor egy férfi észreveszi ezt, ingerült lesz, és levonja a következtetést: azért nem vagyok féltékeny, mert nem szeretem eléggé. Bevallom, hogy rendeztem én már „műből” féltékenységi jelenetet, színésznő vagyok, nem esett nehezemre. De az mégiscsak túlzás, hogy az ember az otthonában is játsszon, nem? Aztán nagyon zavaró a rendmániám is. Ha rám nézel, biztosan nehéz elhinned, hogy én ahhoz a csapathoz tartozom, akik párban teregetik a zoknikat. Utolsóként már csak azt említem, hogy én más otthonában is szívesen pakolgatok. Például meghív a lakásába a kedves a szerelmünk hajnalán, hogy megmutassa a lemezgyűjteményét, amelyet én szépen összepakolok. Persze gyorsan hozzáteszem e sok „rosszhoz”, hogy jó sora van a velem élő férfinak. Mert önjáró vagyok. Például össze tudom szerelni a konyhaszekrényt, és egy könyvespolc összeállítására is alkalmas vagyok. Olyan színésznővel beszélgetsz, akinek van saját ütvefúrója!
– Ezt értékelik a férfiak?
– Az a párom, akivel több éven át éltünk együtt, értékelte, bár kicsit elkényelmesedett az önállóságomtól. Ezzel fel tudott bosszantani. Vegyük például a konyhát! Nagyon sok férfi szeret főzni, ő is szeretett. De mit hagyott maga után a konyhában…! Egy munkát végig kell csinálni!
– Nem vagy túl szigorú a férfiakhoz?
– Csak következetes vagyok, szeretek előre tervezni, kedvelem, ha rend és kiszámíthatóság van az életemben. Amúgy a nagy dolgokban – lásd: féltékenység! – nagyvonalú és kompromisszumkész vagyok.
– Ez nem sok nőre jellemző.
– Tudom. No, ezért gondolom, hogy én még nem találkoztam azzal a férfival, aki igazán értékeli a nagyvonalúságomat, és akiért én is lazítok kicsit a szenvedélyes rendszeretetemen. Harminchárom éves vagyok, még belebotolhatok…
Gyuszikám, hol lakom?
Vadas Zsuzsát, a Nők Lapja újságíróját ismeri a fél ország. Rengeteget dolgozik, gyakran mosolyog, még többet nevet, sokat mérgelődik, nyolc-tíz ember energiájával éli az életét.
Ha baj van, ha nem talál valamit, pár percre kétségbeesik, „vadasosan” jajong egy kicsit, majd kapja a telefont. – Gyuszikám, nem találom a…
– És a férje az esetek döntő többségében előadja az elkóborolt telefonszámot, bármit!
„Gyuszikám” (Radó Gyula, ismert televíziós, film- és színházi rendező) precíz úriember, aki végtelen kitartással, nyugalommal és szeretettel veszi körül „viharos” feleségét. – Te is tudod, hogy ez a szakma a kíváncsiságról, az állandó mozgásról szól, úgy is mondhatnák, hogy időnként hasonlatosak vagyunk a bolondokháza lakóihoz. De közben fegyelemben élünk! Mindennek hatására én amolyan rendezett rendetlenségben élek. A lakásunkban szép rend van, de a dolgozószobámban pillanatok alatt nőnek nagyra az alattomos kupacok. Általában uralom a káoszt, ha nem, akkor jön Gyuszi…
– Egy ilyen férj valódi áldás.
– Így igaz. Csodálatos biztonságban élek mellette, csakhogy az „áldás” néha túl precíz. Kicsit megőrülök attól, hogy mindenhová mi érkezünk elsőként, vele nem lehet elkésni. Arról már nem is beszélek, hogy gyakran telefonál rám délután négy óra körül: Ugye nem felejtetted el, hogy este színházba megyünk? Én megtanultam pillanatok alatt elkészülni, tehát hatig nyugodtan dolgozhatnék, de nem tudok, mert belém költözik stressz… Amúgy mérgelődni nem tudok, hiszen Gyuszi olyan aranyosan készülődik, attól jó kedvem kerekedik. Miközben én gyakran kétségbe ejtem őt.
– Ez mikor fordult elő utoljára?
A válasz pukkadozó nevetés. Történt ugyanis, hogy Zsuzsi Szíriában járt egy újságíró-delegációval. Rutinos világjáróként az egyik délelőtt faképnél hagyta a csoportot, hogy körülnézzen a damaszkuszi bazárban. Amikor alaposan elfáradt, fogott egy taxit. Szépen elhelyezte maga mellett a frissen vásárolt kincseit, rámosolygott sofőrre, és mondta…, azaz csak mondta volna a szálloda nevét. De nem jutott eszébe! Zsibbadó kétségbeesés: „Uramisten, mi lesz velem?” Mi lett? Természetesen kapta a mobilját, felhívta a zuglói lakásukat, és könnyek között kiáltotta a telefonba: „Gyuszikám, azonnal mondd meg, hol lakom! Különben örökre el fogok veszni itt, Damaszkuszban.” A Sheratonban, édesem, jaj, vigyázz magadra, dadogta a férje rémülten. A taxisofőr pedig pukkadozott a nevetéstől, hogy a „baba” (az ő nyelvén férjet jelent) a messzi Európából vezényelte „haza” a feleségét…
|
A decemberi szám tartalmából: • -2 kiló az ünnepekig |