Gyógyulástörténet: “Neked “csak” egy dolgod van: mosolyogni!”

Útjára indítjuk Gyógyulástörténet-sorozatunkat, melyben olyan emberek szólalnak meg, akiknek sikerült kilábalniuk egy kilátástalan helyzetből, egy súlyos betegségből, egy tarthatatlan egészségügyi helyzetből. Történeteink az élet sokszor váratlan fordulópontjairól és a gyógyulásban való hitről, erőről és szólnak…. Ha Te is megosztanád gyógyulásod történetét, hogy mások is erőt meríthessenek tapasztalataidból, ide várjuk leveled. Írj nekünk!

Kisfiam négy évvel ezelőtt ilyentájt lépte át egy kis hátizsákkal a hátán a Tűzoltó utcai II. sz. Gyermekklinika ajtaját. Négy éves volt mindössze. Nem látszott rajta az, amilyen diagnózis másnap délután elhangzott: akut limfoid leukémia. Mindössze öt másodpercig tart ezt kimondani, viszont az egész család életét egy csapásra megváltoztatja. Mindössze öt másodperc alatt érintett szülőkké váltunk, akiknek hirtelen semmi más fontos dolga nem akadt, csak az előírt Protokol szerint a kezeléseket támogatni.

Érthetetlen és felfoghatatlan volt, miért pont velünk történik ez. Sok gyötrő, vádaskodó hang zakatolt a fejemben, hogy hol ronthattam el, mi okozhatta ezt a betegséget. Kétségeim támadtak, hogy megfelelően vagyok-e képes segíteni őt a gyógyulásban. A támogató és szakszerű orvosokból álló csapat nem csak a hagyományos értelemben vett gyógyítási tevékenységet folytatta. Annál lényegesen többet tett. A lelkem mezején előtörő gyomok, gazok, azaz a negatív, önmarcangoló gondolatok kiirtását is módszeresen, gyengéden, de határozottan kezelte. Csilla néni, a pszichológus legelső beszélgetésünk során elhangzott mondata a kezelést felölelő két év alatt, és azóta is hihetetlen pontosságú iránytűként fókuszálja életemet. „Neked „csak” egy dolgod van: mosolyogni!” Folyamatos bizalmat éreztem az orvosok részéről a kisfiam iránt és irántam is. Monika doktornő óvó – vigyázó szemeit azóta is rajtunk tartja. Anya és fia. Úgy összenőttünk, összeszoktunk, mint az ág és a levél. Minden lélegzetvételéről tudtam, és tudom, hogy mit jelent.

Kívülről úgy tűnt, sikerült megvalósítani, hogy „csak” mosolyogjak. A könnycseppek a mosdóra és az anyaszállóra koncentrálódtak. A mosoly és a viccelődés a kórteremre és az otthon töltött napokra. Otthon igyekeztünk elkerülni, hogy betegként kezeljük a fiamat. A lányok (a legkisebb másfél éves volt, a nagyobbik akkor kezdte az iskolát) természetesen észrevették, hogy valami másképp van, mint addig, de igyekeztünk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és a kisfiam egészséges lenne.

Kisfiam hősként, egy hang nélkül viselte a megpróbáltatásokat. Mindössze négyévesen egész életemre példát adott nekem türelemből, a megpróbáltatások emelt fővel történő viseléséről. A kemoterápiás kezelések megviselték fizikailag a testét, változások és nehézségek léptek fel. A megnövekedett testtömeg miatt a szívritmus felborult. Óriási nehézségek árán tudott időnként lépni is. A kezelések után járni próbált, és patakokban folyt róla víz. Egy, már tapasztalt ápolónő, Enikő vetette fel, hogy valószínűleg nagy fájdalmai lehetnek, azért van a megnövekedett pulzusszám és azért izzad annyira mozgás közben. Kisfiam egy szóval nem mondta volna, hogy fáj valami. Ő még akkor is engem védett. Hogy ne okozzon nekem fájdalmat, azért nem szólt… Bármit megadtam volna, hogy meggyógyuljon. Az utolsó csepp véremig küzdöttem volna, hogy újra egészséges legyen. A megfelelő fájdalomcsillapítók adagolása után csillapodtak a tünetek, és eltűnt arcáról a feszültség. A kezelések során elképesztő mennyiségű tablettát nyelt le, és rengeteg, különböző színű intravénás kemoterápiás gyógyszert nyelt el a teste. A koponya-besugárzás során éreztem úgy, hogy vége, nem bírom tovább elviselni a sok kezelést, amit ő kap. Akkor nagyon bántott, hogy lehetek ilyen önző, hogy magamra gondolok, amikor ő szenvedi el a beavatkozásokat.

Szerencsére a két évig tartó „szokásos” Protokoll megtette áldásos hatását. A kisfiam meggyógyult. Még pár év, míg ezt a diagnózist az orvosok is felállítják, de én tudom, hogy ő győzött. Imáink meghallgatásra találtak, a gyógyulás bekövetkezett. Soha egy szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy meggyógyul. Lassan visszatérünk a rendes kerékvágásba. A bajban megmaradt barátaink segítő jelenléte mellett, egymás kezét szorosan fogva biztosan halad családunk az úton tovább. Olyan sok hónap elzártság, bezártság, beszűkülés, elidegenedés után ez már maga a mennyország.