Autoimmun betegséged van?
Nem lehet tudni, mi a bajom, még az autoimmun betegséget sem lehet rám húzni, az immunológiai tesztjeim negatívak lettek. Nincs gyulladás a szervezetemben, a vérképem tökéletes, nem dagad a lábam, nem vizesedik be, nem piros. Az összes ízületem fáj, gyakorlatilag másfél éve folyamatos fájdalomban élek. Augusztus óta nagyon durva diétát tartok, azóta javult egy kicsit, annyira, hogy tudok rövid távon jönni-menni, vásárolni. De gyorsan elintéznem, nem nézelődöm. Éjjel azért még gyakran felébredek, hogy fájnak a csontjaim. Négy hónapig szedtem fájdalomcsillapítót. Olyan fájdalmaim voltak, hogy azt hittem, megbolondulok, hónapokig csak ültem egy széken és bámultam magam elé. De aztán leraktam a gyógyszert, mert nem volt más választásom. Bekábultam tőle, nagyon erős volt, és ehhez is hozzászokik az ember. Úgy döntöttem, nem szedem tovább.
Mikor és hogyan kezdődött ez az egész?
Egyik napról a másikra. Semmi bajom nem volt, futottam és éreztem, hogy fáj a térdem, de futottam tovább. Aznap este elmentünk bulizni, egy egész éjszakát végigálltam magas sarkú cipőben. Másnap kezdődött. Kiderült, hogy porcleválás van az egyik térdemben. 2013 decemberében megműtöttek, és azóta kibírhatatlan fájdalmaim vannak. Hiába mondtam az orvosnak, hogy nekem mindkét térdem fáj. Az mondta, biztos átterhelek. Azóta rengeteg doktornál voltam, és senki nem jött rá, mi bajom van. Olyan tüneteim vannak, amelyek semmilyen betegséghez nem passzolnak.
Sokan mondják, hogy biztos pszichés beteg vagy bolond vagyok, és hazudok.
Volt olyan orvos, aki azt mondta, menjek haza, éljem az életem, és ne foglalkozzak ezzel. Odamentem mankóval, azt mondta, tegyem le, mert semmi bajom nincs. Mindent kipróbáltam. Voltam én már családállítástól kezdve kineziológusnál, elmeakupunktúrán, az összes természetgyógyásznál, akit ajánlottak, akupunktúrán, mágneságyon, lámpáztam, de semmi javulás. Csak és kizárólag a reflexológia segít, bemegyek, és úgy jövök ki, hogy kevésbé fáj.
Az orvosok gyógyszereket írtak fel, egy csomófélét szedtem.
Kaptam szteroidot, de attól még rosszabb lett. Biztos vagyok benne, hogy az állapotom összefügg az étkezéssel. De erre is magamtól kellett rájönnöm. Tavaly nyár végén elkezdtem nagyon keményen diétázni, ez segített. Ezért megnézettem az ételallergiákat is, de ott sem jött ki semmi. Azt hittem, tavasszal már sétálni fogok, de azért annyira nem nagy a javulás, sajnos. Most csak zöldséget eszem, magokat, barna rizst. Az első három hónapban olyan éhes voltam, hogy azt hittem, felfordulok, egész nap ennem kellett. Most már kis adagoktól is hízni tudok. Már nem vagyok gyenge sem, az elején azt hittem, elájulok az utcán.
Volt, hogy azt hitted, festeni sem tudsz többé?
Persze, tavaly télen. Még a tévét nézni is problémát okozott, egyáltalán elviselni a létezést. Amikor egy kicsit jobb lett, akkor már festettem. Állva még mindig nem tudok festeni. Ez korlátozza a méretet. Az is zavaró, hogy egy képet sokszor meg kell nézni messzebbről, hogy lássam hogyan áll össze, milyen irányba halad. Egy festménynek minden távolságból jónak kell lennie. Mondjuk festek egy portrét, közelről szép, minden rendben van, kimegyek a konyhába, visszanézek, és azt látom, hogy van rajta egy furcsa fintor. Addig kell csinálni, ameddig mindenhonnan jó nem lesz, és ehhez állandóan fel kell állni.
Tavaly nyáron három hónapig volt izomgörcs a bal lábamban, de úgy az egészben. Ez például úgy kezdődött, hogy megittam egy pohár bort. Egy kortyot sem merek azóta inni. Egyetlen alkoholtartalmú gyógyszert sem tudok bevenni. Ha társaságba megyek, akkor teázom, nyáron meg majd iszom a mentes vizem. Régebben rengeteg édességet ettem, most semmit, még gyümölcsöt sem. Nem ettem tésztát vagy kenyeret, több mint fél éve. De úgy vagyok vele, hogy ezt el tudnám fogadni, ha végre meggyógyulnék, és életem végig nem ehetnék normálisan, akkor azt mondanám, oké, rendben van.
Szerinted van pszichés oka?
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, nem mondom, hogy kizárt, de nem hinném. Én egy elég kiegyensúlyozott valaki vagyok, egyáltalán nem vagyok ideges típus sem, feldolgozom, ha történik velem valami, nem söpröm a szőnyeg alá. A gyerekkorom is jó volt, nem értek traumák.
Művészetedre hatott ez a szenvedés?
Régebben intenzív hatású képeket festettem, amelyek kiragadnak a hétköznapokból és eksztázisélményt adnak. Engem a látvány nagyon foglalkoztat. A kortárs művészet egy részével nem tudok mit kezdeni. Elveszik az emberek kedvét az egésztől. A legtöbben azt érzik, hogy velük van a baj, mert nem értik a modern képeket. Miközben nem velük van a baj, sokszor még a művészek is csodálkozva, és felháborodva állnak bizonyos műalkotások előtt.
Azért jelentkeztem a képzőre, mert arra vágytam, hogy fessek. Olajfesték és színek, élvezhető, átélhető képek. Én nem egy szócső vagyok, aki mondani akar valamit a társadalomnak. Belerakom a saját élményeimet a festménybe, és nekem nem az a fontos, hogy a néző megértse, hogy velem mi történik vagy mit érzek, hanem hogy a saját emlékeihez tudjon kapcsolódni, azt lássa viszont a képeimben, ne az én dolgaimat.
Mostanában egyre aprólékosabban festek, és az eksztázis felől a hétköznapi csodák felé szeretnék elmenni. A szépség felé fordultam. Egyáltalán nem akartam ezeket a rossz élményeket kifesteni magamból, nem akartam a fájdalmakat viszontlátni a saját képeimen.
Ezért kezdem el virágzó fákat meg orchideákat festeni, azt éreztem, szükségem van valami gyógyító képre, amit hónapokig csinálok. Ez olyan, mintha mantráznék.
Sokszor fested saját magad, ez az öngyógyítás része?
Mikor készültem a felvételire, akkor hosszú-hosszú évekig aktokat kellett festeni. Már nagyon vágytam rá, hogy ne csak öreg, kövér nénit fessek. Ha magamat festem, figyelek, hogy ne legyek felismerhető. Vannak festőnők, akik ezt erősen kihasználják. Mondjuk csinosak, és egy meztelen kép provokatív is, sokan rámozdulnak.
Mindig is sok önarcképet festettem, egyrészt mert az ember művészként ígyis-úgyis a legtöbbet saját magával foglalkozik. Ez egész az én életemről szól, ettől személyes. Amikor elkezdtem festeni az önarcképeimet, szinte féltem attól, hogy szépnek fessem magam. Valahogy mindig el akartam különíteni a festészetemet magamtól, magamtól mint nőtől.
Ez a betegség arra tanított meg a leginkább, hogy tudjak, merjek gyenge lenni.
Igen, nagyon. Határozott vagyok, és nem is tudtam sírni gyerekkorom óta. Az egész életem kimaradt sírásait most bepótoltam az elmúlt egy évben. Szinte sose sírtam azelőtt, egy évben egyszer, ha akartam, sem ment, ha jólesett volna, akkor sem tudtam. Most már próbálok nem félni meg rettegni. Az elmúlt egy évben mindennap rémképeim voltak, hogy mi lesz velem. Ha átmeneti állapotként tekintem, már nem kesergek rajta nap mint nap, de valahogy jobban kell lennem.