A 30. nap körül elölről kezdődött az egész, drogéria, izgulás, beleélem magam, reggel teszt, csalódás, akkor majd holnap megjön. Avval áltattam magam, hogy majd ha vége a menstruációmnak, elmegyek orvoshoz, “de hát addig hogy mehetnék, mert mi van, ha bejelentkezem, és épp akkor jön meg, és mondhatom le” – evvel kerestem magamnak haladékot, hogy lelkileg egy kicsit összeszedhessem magam, és felkészülhessek arra, amitől rettegtem, hogy felállítanak nekem egy komoly diagnózist, mint valami súlyos ítéletet. Hogy ne könnyítsem meg a saját helyzetem, a félelmeim mellé még összeszedtem egy jó adag fehérköpeny-fóbiát is…
…odalent meztelenül a magassarkúmban átbattyogtam az ultrahangos szobába, hosszan, műértő szemmel nézegetett az ultrahangon, “rendes, nagy méh, méhnyálkahártya 8,2 mm, mindkét oldali petefészekben számos follikulus, de domináns tüsző nincs”. A méhnyálkahártya után bátortalanul megkérdeztem, hogy az úgy rendben találtatik-e, mire válaszul egy igent kaptam (na, jó, bevallom, itthon még erre is rágugliztam rögtön).
S végül csak annyit felelt, hogy “itt valami a petefészkek működésével van”. Csodás.
Nem, nem nyugtatott meg, hogy az előzetes félelemeim ellenére az utolsó vizsgálat óta nem nőtt egy vese a méhem közepére, nem tűntek el a petefészkeim, és nem váltam hirtelen odabent férfivá, mint ahogy ilyenkor előre képzeli az ember. És még az se nyugtatott meg, hogy nem láttak cisztát, pedig előtte meg voltam róla győződve, hogy PCO-m lesz.
Még mindig egy szál pólóban és magassarkúban visszatessékeltek az előbbi szobába, türelmetlenül kivárták, míg egy perc alatt magamra kaptam a ruháim, kezembe nyomták az endokrinológiai beutalót, és szélnek eresztettek…
Folytatás a Meddő vagyok – Anya leszek! blogon!
