Egy mentőorvosnő tragikus-megható története

cafeblog/apolono | 2015. Augusztus 24.
Számomra a mentősök a legnemesebb emberek, a hétköznapok aktív hősei. Sokat köszönhetünk nekik, mi, átlagemberek. Számos esetben bizony az életünket! Még sincsenek megbecsülve, gyakran még támadják is őket, a lelkükre meg senki nem kíváncsi, pedig… – ápolónő bloggerünk mesél egy történetet.

Nehéz éjszakánk volt, talpon voltunk mindannyian. Talán a front, talán a hirtelen bekövetkezett időjárás-változás okozta a sok betegfelvételt, a rosszulléteket, már nem is tudom… de azt hiszem, ez most lényegtelen is.

Hajnalban már nagyon fáradtak vagyunk, ilyenkor beszélgetni szoktunk egy-egy szabad percben, hogy bírjuk még folytatni. Történeteket mesélünk egymásnak hangulattól függően – meghatókat, esetleg vicceseket –, azokat, melyek mélyen megérintettek, egy életen át kísérik lelkünket.

A következő történetet doktornőnk mesélte, aki mentőorvosként is dolgozik. Mire szavai végére ért, kicsordult a könnycsepp a mi szemünkből is. Szóhoz sem tudtunk jutni ápolótársaimmal együtt, ahogy beleképzeltük magunkat… Csend telepedett pár percre a nővérszobára.

“Gondolkodtatok már azon – szólalt meg rövid csend után –, milyen érdekes a sors keze? Van egy eset, amit amíg élek – ugyan már régen történt –, nem felejtek el…

Kihívtak bennünket egy vajúdó asszonyhoz, akinek már 2 perces fájásai voltak. Vidékre kellett vonulnunk, siettünk, hogy odaérjünk. Az utca még nem volt leaszfaltozva, térdig érő sárban az utca végén tudtunk csak megállni… Társaim megfogták a hordágyat, és a szakadó esőben rohantak vele végig, majd be a házba.

Nem is volt semmi gond, rutinosan kihoztuk a kismamát az autóba, s egy csodálatosan szép kicsi lány született meg kezeink között, immár a visszafelé tartó úton. Boldogság és végtelen öröm… igen, ez az, amit mi akkor ott éreztünk… Elmondhatatlanul csodálatos élmény volt mindannyiunk számára. Mikor átadtuk a bébit és a könnyező anyukát a kórházban, mi is összeölelkeztünk… és a meghatottságtól elérzékenyültünk.

Eltelt pár év…

Ügyeletben voltam éppen, mikor érkezett egy sürgős hívás, hogy egy asszony nagyon rosszul van. Esetkocsival indultunk – vidékre. Olyan ismerős volt az utca, a ház, mikor beléptünk… Egy hatéves kislány fogadott bennünket, akinek az anyukáját valóban válságos állapotban találtuk, de hiába küzdöttünk érte megfeszítve, sajnos már megmenteni nem tudtuk… Meghalt fiatalon a kezeink között…”

Folytatás az Ápolónő blogon!

 

Exit mobile version