Nem értik meg gondolatainkat sem. Teljes érdektelenséget tapasztalunk, ha felemeljük a szavunkat magunkért és a betegeinkért. Nem értik, mert mi és a betegeink szembesülünk a napi problémákkal. Az elavult infrastruktúra okozta körülményekkel, az elvándorlásból adódó létszámhiánnyal, az elöregedőfélben levő és egyre betegebb társadalom révén megjelenő többletfeladatokkal.
Nem értik, miért érzem úgy én és számos ápolótársam: a jelen körülmények között egyszerűen képtelenség azt adnom embertársaimnak – bármennyire is szeretném –, amit a hivatástudatom követel. Ha egyszer megértené valaki, hogy az ápolás nem egy foglalkozás, nem egy munka, hanem sokkal, de sokkal több annál… Akkor talán más lenne.
A folytatásért kattints az Ápolónő caféblogra!