“A látásomat olyan hamar veszítettem el, hogy még búcsúzni sem maradt időm”

Horváth Nikoletta / Vak Vagány | 2015. Október 15.
A tavaszi zsongás a város szívébe vonzotta a fiatalokat. Bár mi még csak általános iskolások voltunk, örömmel csapódtunk a nagyobbak közé – kicsit öregítve magunkat. Egy férfi körvonalai bontakoztak ki a távolban. Bizonytalanul közeledett, kezében fehérre mázolt botot tartott. Szinte csoszogott. Tudta, hogy a tömeg elsodorhatja, így hátrálni kezdett, befordult, szemein az ijedtség jeleit láttam. Odafutottam, belé karoltam, és kivezettem a siserehad fogságából. Arcán izzadságcsepp csillant, de a hála megfinomította sorsedzett vonásait: köszönöm, mondta, és én büszke voltam arra, hogy segíthettem.

Ennek már több, mint 18 éve. Azóta pedig számtalanszor szorultam én vezető kezek óvására az utcán, hogyha megoldhatatlan helyzetbe kerültem. A vaksággal csak viccből foglalkoztunk néhanapján a suliban. Ki mer például az utcán becsukott szemmel közlekedni? Nagyot nevettünk egymás bátortalanságán, és pár perces próba után megkönnyebbülve nyitottuk ki szemünket, hogy lelkünkig hatoljon a csodálatos fehér fény. A fény, amely már több mint tíz éve nem simogatja a retinámat.

A fény, melynek hála a foltok képpé állnak össze, és megelevenednek a színek ecsetvonásai. Amikor tizenöt évvel ezelőtt megjelent egy folt a jobb látóteremben, még nem sejtettem, mennyire életre szóló változásokon megyek keresztül. Nem tudtam, hogy halálos kórt diagnosztizálnak nálam, és hogy

a látásomat olyan hamar veszítem el, hogy még búcsúzni sem marad időm.

Búcsúzni édesanyám mindig kedves, mosolygós arcától. Búcsúzni a szeretteim szemeiben égő szeretettől. Búcsúzni, hogy mindezt lemoshatatlanul az emlékezetembe véssem, hogy soha el ne feledjem… Azóta persze az emlékek koptak, a színek fakultak, és már önmagamat sem ismerném meg a tükörben. Életem hófehér angyalát, Lili kutyámat pedig sohasem láthattam. Barna írisze, hófehér bajsza, keskeny vonású feje, festett szempillái örökre rejtve maradnak előttem.

Ha egy jó tündér most a vállamra reppenne, és felajánlaná, hogy öt percig láthatok, akkor pontosan tudom, mit tennék. Odarohannék Lilim ágyához, és a sírástól szinte újra vakon minden szőrszálát az emlékezetembe vésném, aztán rohannék Anyumhoz, hogy lelkembe gravírozzam minden mozdulatát, aztán gyorsan a szeretteim, barátaim kedves képeire szánnék egy percet, és végül az utolsó másodpercekben félénken a tükör elé állnék. Behunynám a szemem. Még 20 másodperc. Már csak 10. És az utolsó előtti pillanatban belenéznék a tükörbe, hogy onnan egy számomra ismeretlen arc, tekintet pillantson vissza rám. A sokk pillanatában aztán újra a sötétség függönye borulna életemre, és az érzéseim viharában a földre roskadva csak emésztenék.

A tündérek azonban ritkán járnak erre, s bár a fenti mozzanatokat sokáig napi szinten morzsolgattam magamban, most már esztendők óta nem gondolok rájuk. Lili kivezetett a depresszió falazta gödörből. Mert a látásom elvesztése után menekültem, hol az internet világába, hol a szobám magányába. Menekültem mindentől, mindenkitől. Befordultam, és önállótlanságom csak erősítette bennem élhetetlenségemet. Édesanyám talpraesettsége és Lili bemancsolása a hétköznapjaimba azonban mindent megváltoztatott, s újra azt hiszem, lélegezni, élni, érezni kezdtem, feledve a gyászt, bánatot. Feledve a “bárcsak újra látnék” állapotot.

A betegségem okozta csapások sűrűsödése óta pedig kifejezetten azt gondolom, hogyha csak a vakság lenne a legnagyobb gondom, akkor ismeretlen lenne számomra a baj fogalom. Persze ez is csak hamis elképzelés, hiszen minden viszonyítás kérdése. A fehér bot világnapja alkalmából a régi emlékek, a nehéz magányos, önállótlan évek is eszembe jutnak, de végül mindig a hála képei tolakodnak elmémbe. Mit köszönhetek a vakságomnak?

Fotó: Kondor Tamás

Lilit. Egyébként valószínűleg nem lehetett volna kutyám, és ha mégis, ilyen angyali lényt, mint ő, nem ismerhettem volna meg. A nehezen megharcolt önállóságot. Azt a legjobb és egyben legrosszabb tulajdonságomat, mely általában hajt előre: a makacsságomat. A lelki szememet sem adnám semmiért, amivel ezerszer pontosabban felmérem embertársaimat, mint a látás olykor egyébként torzító képességével. Engem nem befolyásol a külső, a csili-vili, a színjátszás. A lélek hangjai nem hamisak, nem hazudnak. Néha terhes tulajdonság ez, mert hamar átérzem főleg a szeretteim rezgéseit, de épp ezért könnyebben is segítek….

A sornak tehát itt nincs vége, és amikor sokan a vakságom hallatán úgy reagálnak, hogy “jaj, szegény”, akkor stopot intek. Nem, nem vagyunk sem én, sem a többiek szegények, sajnálatra méltóak, sőt! Ez csak egy állapot: van, akinek a füle nagy, az orra kicsi, a szája ferde, vagy éppen nem lát. Ezek a dolgok nem számítanak, csak a lélek, az ember… Minden más csak körítés.

Exit mobile version