Hogyan és mikor derült ki, hogy gond van a veséddel?
2011-ben, amikor 18 éves lettem, elmentem vért adni, mert szerettem volna segíteni az embereken. A második ilyen alkalmat követően nem éreztem magam jól. Elmentem vérvételre, ahol kiderült, hogy az egyik veseműködéshez kapcsolódó értékem a megszokottnál jóval magasabb, így sürgősen elindult a kivizsgálásom. 2013 decemberéig nefrológiai gondozásban részesültem, majd 2013 decemberben egy műtét során megtörtént a fisztula kialakítása a kezemen, amin keresztül a dialízis kezeléseket el tudják végezni. Végül 2014. április 14-én kezdték el, majdnem 3 évvel a véradás után.
A hemodialízis során a véren keresztül szűrik ki a mérgező anyagokat és a felesleges vizet a szervezetemből heti 3 alkalommal. Mivel dolgozom – gyámügyi szakügyintéző vagyok –, munka végeztével járok dialízisre, 16:30-tól 21:00-ig.
Milyen tünetei vannak a vesebetegségnek, hogyan derült volna ki, ha nincs a véradás?
A vesebetegség sajnos nagyon alattomos. Valószínűleg, ha nincs a véradás, nem derült volna ki csak akkor, amikor már nagy a baj. Nekem szerencsém volt, gondozott betegként fel tudtam készülni a dialízisre, nem pedig az utcáról kényszerültem a kezelésre egyik napról a másikra. Mindkét vesém megvan, csak sajnos nem látják el a feladatukat. Ennek ellenére azonban szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen 2,5 év dialízist követően is van vizeletem, ami nagy könnyebbséget jelent a folyadékbevitel tekintetében. A dializáltaknak az étrendjük mellett fokozottan ügyelniük kell a bevitt folyadék mennyiségére is, ami körülbelül naponta a vizelet mennyisége, 500 ml lehet.
Sokáig úgy élhettél, mint előtte…
Eleinte felfogni sem tudtam, hogy mennyire komoly ez az egész. Az első nagy realizációmra jól emlékszem, egyetemistaként elmentem kikapcsolódni, megittam 2-3 pohár bort az este folyamán, hazamentem, és hiába kellett, nem tudtam pisilni. Egész éjjel a WC-n ültem és sírtam. Nagy lecke volt, hogy ne vegyek mindent készpénznek, mert vannak korlátaim, még ha fiatal vagyok is. Meg kellett tanulnia a környezetemnek is, hogy mit és hogyan ehetek, ihatok.
Ugyan vannak korlátaim, de tudom, érzem, mire kell figyelni. A legfontosabb három dolog, amiben korlátozva vagyok: az idő, az étkezés és a folyadékbevitel. Mióta dializálnak, mindent előre meg kell szerveznem, ha el szeretnék utazni. Ilyenkor egyeztetnem kell egy helyi dialízisállomással, hogy “vendégdializáltként” kezeljenek.
18-20 évesen hogyan élted meg a sok-sok változást az életedben?
Nehezen. Az egyetem első évében kollégiumban laktam, a dialízis előkészítése, a fisztulaműtét pont a vizsgaidőszak idejére esett. Meg kellett szoknom, hogy különbözöm az évfolyamtársaimtól, és hogy számomra más “szabályok” léteztek. A sok korlát között kihívás boldogan élni, de igyekszem mindig új célt, új motivációt találni, ami igazából egy folytonos harc.
A dialízises napjaimból két napon reggel 7:25-kor elmegyek otthonról és este 21:30-kor érkezem haza, reggel kezdődik a munka. Sajnos a dialízis kihagyhatatlan, nem lehet ellógni, mint egy egyetemi előadást, itt az ember a saját egészségével játszik. Néha nagyon nehéz rávenni magam, hogy egy fárasztó munkanap után odamenjek, de valahogyan mindig “odaimádkozom” magamat. 2,5 év alatt sok mindent megéltem a dialízissel, ott írtam szakdolgozatot, így diplomáztam le, kaptam munkát, futottam félmaratonokat és lettem Európa-bajnok.
Mikor kezdtél el futni és miért?
Amikor már tudtam, hogy beteg vagyok, először nem fogtam fel az egésznek a súlyát. Nem gondoltam, hogy milyen hosszú folyamat lesz, mire újra “egészségesnek” mondhatom magamat. Az érettségit követő nyáron nagyon sok szabadidőm volt, ekkor már tudtam, hogy felvételt nyertem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Karára, és mivel formába szerettem volna magam hozni (mindig is sportoltam) ezért elkezdtem futni.
Én törzsgyökeres jásztelki vagyok, kimentem párszor a gátra, és nagyon megtetszett. Régebben fociztam, de erről sajnos le kellett mondanom a kézműtétem óta, nagyon veszélyes lenne, ha megütődne vagy ráesnék. Az első futóversenyem 2012 szeptemberében volt, az unokatestvéremmel futottunk váltóban egy félmaratont, majd a következő verseny az első dialízisem előtti vasárnap volt, 2014. április 13-án. Ez volt az a nap, amit azóta is sokat emlegetek, hiszen ekkor vert gyökeret bennem az, hogy “kitartás és akarat nélkül nincs győzelem”. A verseny pólóját azóta is ereklyeként őrzöm.
A futáshoz hogyan viszonyulnak az orvosaid?
Eleinte nem támogatták túlzottan a futásomat. Hála istennek nem vittem túlzásba, és amikor úgy éreztem, tartottam pihenőt. Lehet, hogy nem volt jó, hogy ekkoriban is futottam, de nekem sokat jelentett, és jelent a mai napig.
Bevallom, volt pár hullámvölgy, amikor úgy éreztem, abbahagyom a futást, mert nem bírom fizikailag, de igazából ezek lelki kimerülések voltak csak. Utána mindig sikerült új célt találnom, és azért még az eddigieknél is keményebben küzdeni.
A folyamatos orvosi kontroll mellett nem érzem, hogy problémát jelent a futás, az Európa-bajnokságot megelőzően is komoly orvosi vizsgálatokon vettünk részt, illetve a mostani dialízises orvosaim is támogatják a futásaimat. Külön öröm, hogy maga a főorvos úr is szeret futni, így ez mindig egy közös témánk. Ha úgy érzem, pihenésre van szükségem, pihenek. Amikor versenyre megyek, az előtte lévő napokban pontosan eltervezem, mennyit fogok inni, enni a versenyen és a megelőző napokban.
30 km-es táv volt eddig a legtöbb, amit lefutottam egyben, úgy érzem, jelenleg dializáltként ez az a táv, amit biztonságosan teljesíteni tudok, idén októberben megint futok egyet.
Nekem egyáltalán nem mindegy, hogy egy verseny előtt hova esik a kezelés, hiszen általában szombat este kezelnek hétvégén, de ilyenkor inkább megkérem az állomást, hogy hadd menjek szombat reggel vagy napközben, ezzel is időt nyerve a regenerációra a vasárnapi versenyek előtt.
Hogyan sikerült kijutnod a Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa-bajnokságára?
2015-ben megismerkedtem Jung Ágnes edzővel, akivel én is – sok más szervátültetett társam mellett – elkezdhettem együtt edzeni. Az országos bajnokságokat követően én is esélyt kaptam az induláshoz, kimehettem Finnországba, ahol korosztályomban aranyérmet nyertem 5000 méteren – új egyéni csúccsal –, 800 m-en pedig korosztályos ezüstöt sikerült elhoznom. Hatalmas megtiszteltetésként ért, hogy én hozhattam haza a “legjobb női dializált sportolónak” járó díjat.
Minden tevékenység jó, ami nem azt erősíti benned, hogy más vagy. Nekem van egy szilárd jelenem, egy párkapcsolatom, ha otthon ránézek a sok éremre, akkor mindig erőt tudok meríteni. Nem lehet mindent feltenni arra, hogy majd jön az a vese, a jelennek is tudni kell örülni, a dialízissel együtt. Sokáig rákfeném volt, hogy a munkában, a futásban is mindig egy szinten akartam teljesíteni, maximalista vagyok. Be kellett látnom, hogy nem vagyok egészséges, nem tudok állandóan pörögni és azt a szintet hozni mindenben, amit a velem egykorúak. A legnagyobb cél, hogy végre transzplantáljanak. Azért kellett a futás, hogy érezzem azt, hogy képes vagyok valamire, amire más esetleg nem, különben belesüppednék a fájdalomba és kilátástalanságba.
Mióta vagy a szervátültetési listán?
Még nem vagyok. Eleinte nem szerettem volna transzplantált lenni, sok idő eltelt, elkezdtem dolgozni, és rá kellett jönnöm, hogy ez így nem fog működni örökké, mert sok dologról lemaradok az állandó kötöttség miatt. Lenne lehetőségem 6 órát dolgozni, de nem szeretnék, minél normálisabban szeretnék élni. Ha mindenben csökkentenék, mert “én beteg vagyok”, akkor nem tudnék küzdeni. Idén márciusban kezdtem el a listára kerülés procedúráját.
Miért ódzkodtál ennyire a listára kerüléstől?
Nem voltam korábban annyira érett, hogy felfogjam az egésznek a súlyát. Lelkileg eléggé megszenvedtem a listára kerülést, de nincs más választás. Természetesen nemcsak listáról kaphat vesét az ember, hanem családtagtól, baráttól is. Szerintem ez nagyon szuper dolog, de én személy szerint nem szeretném. Egy elhunyt személy szervét is nehéz elfogadni, de rá kellett jönnöm, hogy egy új lehetőséget kapok az új szerv által.
Ezért is kell nekem a futás, kell valami, amivel majd megköszönöm ezt az új lehetőséget, nem akarom elfecsérelni az időt, amit kapok, hiszen mielőbb szeretnék családot, gyereket is. Innen is látszik, milyen csodálatos dolog a szervátültetés, hiszen az az ember, akinek véget ér az élete, bennünk tovább él, és megajándékoz bennünket megannyi élménnyel és csodával a hátralévő életünkben. Nekem is ez a jövőm, nincs más választásom, túl kell ezen is esni.
A várakozás nehéz, lehet, hogy feltesznek a listára, és akár két hétre rá is megcsörrenhet a telefon, de az is benne van, hogy csak 3 év múlva kapok. Addig is fontos, hogy megfelelően fel tudjak készülni anyagilag is, hogy amikor nem tudok majd fél évig dolgozni, el tudjam tartani magam, mert vagyok annyira büszke, hogy ne fogadjak el pénzt mástól huzamosabb ideig. Persze kétségtelen, hogy az első időkben segítségre szorulok majd, de aztán remélem, gyorsan visszakerülök a megszokott kerékvágásba, és élhetem az életemet tovább, de az addigi korlátok nélkül.
Fontos számodra a munka?
Talán a lehető legfontosabb a futás mellett. Nagyon fontos volt, hogy lediplomázzak és dolgozhassak, kell a motiváció és a kihívás. Tisztában voltam vele, hogy hiába vagyok beteg, vannak kötelességeim, fizetni kell a számlákat, ennek pedig a munka a feltétele. Nem várom el senkitől, hogy eltartson, megtanultam, hogy semmi sincs ingyen, mindenért tenni kell, és már lassan 11 hónapja dolgozom is egyfolytában, rendes, 8 órás munkarendben.
A leszázalékolásra még csak nem is gondolok, úgy szeretnék élni, ahogyan mindenki más. Nyílt lapokkal játszom, és sosem titkolom a betegségem, de azért igyekszem bizonyítani, hogy ennek ellenére is képes vagyok mindenre, amire más a betegség nélkül. Eddig azt hiszem, sikerült bevonzanom a normális életet. Remélem, a továbbiakban ez csak még inkább pozitív irányban változik majd.