Arthur Bacot
Arthur Bacot hivatalnokként dolgozott az 1900-as évek elején, közben pedig szenvedélyesen tanulmányozta a rovarokat. 1910-ben kérte fel a Lister Institute, hogy végezzen kísérleteket tetvekkel, derítse ki, hogyan terjednek különböző fertőzések. Bacot úgy folytatta le a kísérleteit, hogy nemes egyszerűséggel a saját ruháira engedte rá a tetveket, így azok az ő véréből táplálkoztak.
Végül a tetvek okozták a vesztét, mert amikor 1922-ben Egyiptomba ment, hogy tífusszal fertőzött tetveket tanulmányozzon, amiket egy nyilvános fürdőházból kellett összegyűjtenie, az egyik tetű megcsípte és Bacor meghalt tífuszban. A kutatásai azonban meghatározóak voltak a későbbiekben a fertőzések elterjedésének ismerete szempontjából.
Dr. William Stark
A 18. században Dr. William Stark egy sor kísérletet végzett saját magán, hogy kiderítse, mi történik az emberi szervezettel, ha bizonyos ételeket, tápanyagokat megvon magától, és különböző szempontok alapján szigorítja az étrendjét. Sajnos a válasz az volt, hogy belehalt. Halála után publikálták a munkáját, amiben minden részletre kiterjedően leírta, hogy milyen hatással van a testre, amikor nem jut megfelelő táplálékhoz.
Az első étrendjében például először csak kenyér és víz szerepelt, ehhez később hozzáadott más ételeket is, mint a főtt marhahús, faggyú, tojás és sajt. Gyümölcs és zöldség egyáltalán nem volt a menüjében. Stark nem sokkal az étrend kezdete után feljegyezte, hogy az ínye elfeketedett és vérezni kezdett, ami a skorbut egyik fő tünete. A dokumentáció szerint nem sokkal azelőtt halt meg, hogy beiktatta volna a gyümölcsöket és zöldségeket is az étrendjébe.
Daniel Carrion
1871-től szedte áldozatait Peruban az Oroya-láz. A betegség magas lázzal, kiütésekkel járt, és immunis volt a hagyományos gyógyszerekre. 1885-ben Daniel Carrion orvosgyakornokként kezdte tanulmányozni a betegséget, ami olyan gyorsan megölte a betegeket, hogy el sem jutottak a kezelés lehetőségéig. Carrion egy fertőzött ember véréből készült szérumot adott be magának, így akarta végigkövetni a betegség lefolyását. Egy hónappal később belehalt az önkísérletbe, de a stádiumok leírásával fontos örökséget hagyott az orvostudományra, Peruban pedig nemzeti hősként tisztelik.
Clara Maass
Clara Maass 25 éves ápolónőként sárgalázas betegek mellett dolgozott, 1901-ben önként jelentkezett arra a kísérleti oltásra, amiben sárgalázzal fertőzték meg, hogy a szervezet immunreakcióját tanulmányozzák. Csupán pár nappal azután halt meg, hogy az újságokban megjelentek a kísérlettel kapcsolatos leleplező cikkek, amiben felvetették a kérdést, hogy mégis mennyire volt teljes körű a tájékoztatás, amit a kísérlet előtt az önkéntesek kaptak. Az általuk aláírt beleegyező nyilatkozat feltűnően hiányos volt, például pont a magas halálozási esélyt kihagyták belőle. Később a még életben maradt alanyok vallomásaiból ki is derült, hogy azt hitték, az életük nem forog kockán.
Ellen Roche
2001-ben a 24 éves Ellen Roche a Johns Hopkins Asthma and Allergy Center önkénteseként vett részt egy kutatásban, amiben azt vizsgálták, hogy egy egészséges szervezet hogyan győzi le az asztmarohamot. A kísérletben az alanyoknál rohamot idéztek elő, és figyelték a testük reakcióit. Roche szervezetére olyan rossz hatással volt a rohamot kiváltó szer, hogy egy hónapon belül meghalt. A halála ügyében sokáig nyomoztak, és bár a kísérletet nem állították le, Roche esetét minden önkéntessel tudatniuk kellett innentől kezdve a beleegyező nyilatkozatban.
Clarence Dally
Clarence Dally Thomas Edison laboratóriumában dolgozott 1895-ben, ahol röntgensugárral kísérleteztek úgy, hogy Dally mindig órákon át ki volt téve a sugárzásnak. Öt évvel később Dally bal kezén égési sérülések jelentek meg, ami miatt végül amputálni kellett az egész karját. Csak ezután hagyta ott munkaadóját, Edisont, majd egy évvel rá meghalt. Edison végül felhagyott a röntgenkísérletekkel a beláthatatlan következmények miatt.
Jesse Lazear
Walter Reednek tulajdonítják, hogy megtalálta a sárgaláz gyógymódját, de Jesse Lazear volt az, akit megfertőztek a betegséggel, és meghalt a gyógymódért. Amikor Lazear csatlakozott a sárgaláz kutatásaihoz, még nem tudták, hogy hogyan terjed a betegség. Két fő teória volt a fertőzésekre, az egyik szerint bakteriális, a másik szerint moszkitócsípéssel terjedő betegség volt. Reed csapata mindkét teóriát önkénteseken tesztelte. Néhány önkéntesnek sárgalázas betegektől származó véres takarókat adtak, a Lazear-féle kutatócsapat pedig a moszkitókkal kísérletezett. Évekig azt hitték, hogy Lazeart véletlenül csípte meg egy fertőzött rovar, ám később kiderült, hogy Lazear önmagát fertőzte meg, hogy bebizonyítsa, szúnyogok terjesztik a betegséget.
Elizabeth Fleischman Ascheim
Elizabeth Fleischman Ascheim az 1900-as évek elején a világ legjobb röntgentechnikusai közé tartozott. Gyakran saját magán mutatta be a sérült katonáknak, hogy milyen fájdalommentes a röntgenezés, aminek 1903-ra az lett a vége, hogy égési sérülések lettek a karján, amit egy évvel később amputálni kellett, majd 1905-ben meghalt rákban. Bár az ő esete is bizonyította a röntgensugárzás káros hatásait, mégis segített elterjeszteni a köztudatban, hogy a röntgen adott esetben életeket is menthet.
Ronald Maddison
Amikor az 50-es években Ronald Maddison jelentkezett önkéntesnek egy kísérletre, azt hitte, csak a nátha gyógymódját keresik a kutatók. Ehelyett azonban 200 milligramm szarint adtak be neki, hogy kiderítsék, mekkora adag idegméreg kell ahhoz, hogy a kémeket megölhessék a szerrel. Az esetre csak ötven évvel később derült fény, a biológiai hadviselés érdekében elkövetett többi brit kísérlettel együtt.
Olvass még több kísérletről:
- Megdöbbentő kísérlet: ennyit számít, hogy mennyit alszol
- 6 súlyos emberkísérlet, amit ma már betiltanának
- Kutyák halálát okozó kísérlet miatt támadják a kutatókat