|
Márkus Dávid harmadéves orvostanhallgató. 21 éves. Egyetemre jár, mentőzik, előadást tart az újraélesztésről, például a Szigeten, és elsősegély-tanfolyamokat tart cégeknek. |
Mennyire van képben a magyar ember az elsősegély-nyújtási ismeretekkel?
Egyrészt a laikus elsősegélyhez elég egy olyan alap, hogy ha nem lélegzik valaki, akkor nyomd! Ha valaki konkrétan azt szeretné tudni, hogyan nyújthat elsősegélyt, akkor akár az interneten is megtanulhatja.
Elvileg 2012 óta a Nemzeti alaptantervnek is része az újraélesztés és az elsősegély. A másik oldala ennek a történetnek persze az, hogy a tankönyvekben szereplő információk sokszor rémesen nem aktuálisak.
Mert elévülhet az újraélesztés technikája?
A sürgősségi betegellátás nehéz terület, mert nem végezhetők el olyan kutatások, mint amilyenek a legtöbb egyéb területen. Értelemszerűen nem lehet a betegeket kontrollcsoportokba osztani. Emiatt tehát nehezen lehet rájönni, hogy merre haladjon, fejlődjön az elsősegélynyújtás. Időről időre azért változnak az információk. De ha valaki a 2006-os módszer szerint éleszt újra, az tökéletes. Csak kezdje el.
Az elsősegély-ellátás egyszerűsödik. Régen a vérzés elállításának egy többlépcsős, a laikus számára talán bonyolult verziója volt meg, a mostani protokoll gyakorlatilag annyit mond – hangsúlyozom, elsősegély esetén –, hogy nyomj bele erősen valamit a vérző sebbe. Kötszer, kendő…
Akkor mégis hol akadunk el?
A szemléleten kellene változtatni. A civilek nincsenek tisztában azzal, hogyan is viselkedjenek vészhelyzetben. El kell hinniük, hogy nem csinálhatnak semmi rosszat azzal, ha elkezdik az újraélesztést a mentők kiérkezéséig.
Sokszor viszont pont azzal találkozunk, hogy “ne mozdítsd meg”, “nem jól szorítod le” stb.
Igen, és ez baj! Szívleállásnál nem kell ezzel foglalkozni. Ezek marhaságok. Lehet bordát törni, csak kezdd el a mentést.
Egy olyan vírusvideó, mint amit Csuja Imrével forgattak az újraélesztésről, mennyire hozhat pozitív változást?
Az tök jó volt! Sok oktatásomon megjegyezték, hogy látták a videót, és erre vagy arra emlékeznek belőle. Minél többször találkoznak az emberek az újraélesztéssel, annál nagyobb eséllyel fognak odatérdelni egy vadidegen mellé, akinek leállt a szíve.
Amikor esethez vonulsz, mit tapasztalsz? Tíz esetből hánynál kezdik el az újraélesztést civilek?
Önmaguktól? Szinte semennyi, nulla. Hogy a mentésvezető telefonos utasítására valaki megkezdi az újraélesztést, olyannal már találkoztam. De ez is csak az előfordul kategória.
Mert azt gondolja, hogy több kárt okoz?
Igen, és simán kijelenti, hogy ő “nem hajlandó hozzáérni a beteghez”. Ilyenkor gyakran olyan beszűkült tudatállapotba kerül az illető, hogy nem lehet neki racionális dolgokkal érvelni. Pánikol.
Amikor előadást tartasz mondjuk a Szigeten, vagy a tanfolyamodon elsősegély-oktatást, akkor mivel rúgod be az ajtót?
Ezzel: Átlagosan minden embernek az élete során lesz minimum egy olyan helyzet az életében, amikor neki kellene újraélesztenie. Vagyis szembesülünk ezzel, de a legtöbben elsétálnak. Sokan ugyanis akkor érzik a felelősséget kevesebbnek, ha meg sem állnak.
Évente Magyarországon 26 ezer ember szenved hirtelen szívhalált. Ez naponta 70 ember.
A hirtelen szívhalált az emberek 5-10 százaléka éli túl, pedig ez a szám közel 70 százalék lehetne, ha valaki megkezdené az újraélesztést két-három percen belül, amíg kiérnek a mentők. Mire a segítség odaér, már késő, és ez nem a magyar mentők miatt van, mert hiszem és tudom, hogy az világszínvonalú.
És ha valaki ezt meghallja, akkor mi történik?
Kialakul benne egyfajta hiányérzet, hogy tudjon és merjen segíteni, ha ilyen helyzetbe kerül. Azt szoktam mondani, hogy ha ilyen esettel találkozol az utcán, hazaérve mi lenne a rosszabb érzés neked: ha megtettél mindent, de nem sikerült, vagy az, hogy nem tettél meg mindent, amit tudtál volna, és ott marad a “mi lett volna ha”. Megmenteni egy életet pedig csodás érzés.
Mi a helyzet az elidegenedéssel? A “nem az én ügyem”, “nem ismerem” és a “mit érdekel engem” jellegű kifogásokkal?
A múlt században az Egyesült Államokban egy nőt megkéseltek, megerőszakolták, kirabolták. Egy órán keresztül. Sok ember látta, és senki nem hívott sem rendőrt, sem mentőt. Még azután sem lépett oda hozzá senki, hogy elment a támadó. Szociálpszichológusok először azt hitték, hogy ez kollektív érzéketlenség. De nem erről volt szó, hanem a felelősség megoszlásának elvéről. Vagyis ha tízen vagyunk ott egy helyszínen, és én nem csinálok semmit, akkor gyakorlatilag ez olyan, mintha egy kisgyerek azt mondaná az anyukájának, hogy “de a többi gyerek is egyest kapott”. Tudom, hogy ezek hibás gondolatmenetek, de így játszódik le az emberekben. Ezekről egy tanfolyamon, előadáson beszélni kell, és meg kell változtatni ezt a szemléletet.
Volt olyan ember, akit nem tudtál rávenni egy tanfolyamon, hogy cselekedjen?
Egyetlen ilyen diákom akadt, de a végén őt is meg lehetett győzni. “Én ezt úgysem csinálnám meg” – mindig ezt mondogatta. Amikor aztán a tanfolyam végén, egy helyzetgyakorlaton felállt és megcsinálta a feladatot, az egész csoport tapsolt. Nagyon megható volt.