Bechterew-kór: Még sosem hallottam róla, de Sándor megnyugtatott, hogy ez egy igen ritka betegség, a lakosság mindössze 0,2-0,3 százalékát érinti, és ez lehet az oka annak, hogy kevesen ismerik. A férfiak között sokkal gyakoribb, mint a nőknél, és sajnos örökölhető. Ő maga már kamaszkorában rengeteget szenvedett miatta, de mivel időnként a sarka, máskor a térde és gyakran a szeme gyulladt be, ezért csak 20 éves korára állították fel a megfelelő diagnózist, és akkor kapta meg az ideális gyógyszereket.
Sándor gimnazistaként állandó fájdalommal élt, hol a sarka, hol a szeme, máskor a dereka fájt. Éppen ezért még a testnevelésórák alól is felmentést kapott, hiszen a mozgás komoly fájdalmat váltott ki nála. Sokszor járt ortopédián, és különböző szemklinikákon, mire a reumatológián rájöttek a betegségére. Gyakorlatilag húsz éve tudja, hogy mi okozta a fájdalmait, és a biológiai alapú gyógyszereknek köszönhetően ma már jól van. Olyannyira jól, hogy körbefutotta a Földet!
“Igazából sosem sportoltam. Sokszor voltak komoly fájdalmaim, de ránézésre senki sem látta rajtam, hogy beteg vagyok, még akkor sem, ha éppen valamilyen gyulladással küzdöttem. Legtöbbször esténként, különösen éjszaka volt nagyon nehéz, de mára mindez a múlté, mert a gyógyszerek sokat segítettek. Közgázt és jogot végeztem, és már sok éve egy ingatlanfejlesztő cégnél dolgozom, finanszírozásért és akvizícióért felelős szakemberként. A hobbim mindig is az utazás volt, imádok idegen városokat, idegen országokat felfedezni. Amikor Bence barátom kitalálta, hogy kössük össze a kellemest a testmozgással, vagyis a közös utazásaink alatt fussunk maratont is, akkor éppen egy üzleti úton voltam külföldön.
Bence jó barátom, akivel közösen jártuk a világot, ha időnk és pénztárcánk engedte. Mivel a sport 34 éves koromig egyáltalán nem volt része az életemnek, így ezt egy emberpróbáló feladatnak gondoltam, mégis szinte azonnal belementem. Előtte még leugrottam a szálloda konditermébe, és lefutottam egy gépen 7 kilométert. Igazából én lepődtem meg a legjobban, hogy nulla sporttal a hátam mögött sikerült, így visszahívtam Bencét, hogy oké, csináljuk. Bence barátom akkor 130 kiló volt, szóval azt gondoltam, hogy hasonló esélyekkel vágunk bele. Addig bújtuk az internetet, amíg sikerült összeállítanunk magunknak egy edzéstervet, és elkezdtünk futni. Hogy miért éppen ez jutott eszébe? Nem tudom, de akkoriban egy idézettel kábított, ami így hangzott: “Kevesebb ember futotta le a maratont mind a 7 földrészen, mint ahány ember járt a világűrben.” Azóta erről a mondásról kiderült, hogy nem igaz, de inspirációnak tökéletes volt.
Fél évet adtunk magunknak arra, hogy felkészüljünk a riói maratonra, ez volt az első állomásunk. Hetente négyszer mentünk futni, a 40 kilométert négy alkalomra elosztva toltuk le. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó volt, a szervezetem iszonyúan tiltakozott, hol a sarkam, hol a térdem gyulladt be, és ekkor még egyáltalán nem élveztem a futást. Viszont egy csomó embernek elmondtam a tervet, és vagyok annyira hiú, hogy nem akartam szégyenben maradni. Szóval futottam, akár jó volt, akár nem. 2013 nyarán pedig ott voltunk Rióban, és lefutottuk a 42 kilométeres távot.
Nagyon féltem, mert előtte annyira begyulladt a térdem, hogy szinte biztos voltam abban, hogy nem sikerül végigcsinálnom, de az első 2 kilométer után valahogy belejöttem, és végigkocogtam. Hazafelé viszont majdnem belehaltunk az izomlázba, alig tudtunk egyik gépről a másikra átszállni!“
A következő célpontot már megfontoltan választotta ki Bence és Sándor, Amszterdamban futottak, ami közel volt, tehát nem kellett sokat repülni, és sík terepen mozogtak.
Ráadásul jó kondiban teljesítették a távot, és így különösebb fájdalom nélkül túlestek rajta. Sándor saját elmondása szerint még ekkor sem rajongott a futásért, viszont esze ágában sem volt feladni. A maraton teljesítése mindig sikerélmény volt, ami doppingolta a következő célig. Amerikába akkor mentek, amikor már mindketten elhitték magukról, hogy tudnak futni. Kicsit elbízták magukat, és a rajt előtti két napot Las Vegasban töltötték, nem éppen edzéssel. Amikor Los Angelesben rajthoz álltak, akkor annyira fáradtak voltak, hogy Sándor majdnem feladta, de a makacssága ismét segített, és az Újvilágot is kipipálhatta. Még egy kiadós napszúrást is kapott!
Sándor negyedszer Fokvárosban rajtolt, akkor Bence már csak kísérőként ment vele, ugyanis annyira tönkrement a térde, hogy le kellett tennie a 7 kontinenses tervről. Bence mellett Sándor barátnője is a helyszínen szurkolt, a táv pedig nem okozott gondot az akkorra már rutinosan és rendszeresen futó Sándornak. A folyamatos felkészülés a Városligetben, a rendszeres mozgás annyira Sándor életének a részévé vált, hogy lassanként megszerette a futást, és már nemcsak a kihívás teljesítése motiválta. Dubajban mindössze egy hétvégét tudott tölteni, mert az utazásokat erősen befolyásolta az is, hogy mennyi szabadságot enged a cége az adott időszakban.
Miközben hetente lefutott negyven kilométert, gyakran előfordult, hogy begyulladt valamije. Az orvosok mindvégig nagyon biztatták, bár a mozgások közül nem éppen a futás a leginkább javasolt azoknak, akik Bechterew-kórral élnek, viszont a mozgás önmagában jót tesz. Sőt, Sándor azt mondja, hogy a nyújtások gyakorlatai felérnek egy gyógytornával, ami különösen ajánlott.
“Ausztráliába, Sydney-be már 12 napra mentünk, hogy legyen időnk körbenézni egy kicsit. Bence és a feleségem persze jöttek velem, a maraton után pedig még búvárkodni is ráértünk egy kicsit a Nagy-korallzátonynál. A legizgalmasabb futásom egyértelműen az Antarktiszon volt. Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy meg fogom csinálni. Ráadásul csak úgy lehetett nevezni a maratonra, ha előtte bevállaltam, hogy elmegyek Chile legdélebbi pontjára, és ott eltöltök kb. két hetet, hiszen a futást szervező cég csak akkor viszi át a sportolókat az Antarktiszra, ha az időjárás ezt éppen megengedi. Ez nemcsak előtte, de ott is izgalmas kihívás volt, feszülten vártuk, hogy mikor jön a telefon. Az Antarktiszon éppen nyár volt, de csattogtak a mínuszok, és olyan viharok voltak, amiben lehetetlen lett volna futni. Nagyon izgultam, aztán megjött a telefon, hogy fél óra múlva mindenki legyen készen, mert visznek minket a reptérre. Másfél-két óra múlva pedig az Antarktiszon landoltunk.
Életem egyik legnagyobb élménye volt: sátrakban laktunk, a civilizáció mindenfajta áldása nélkül. A vécé egy lyukas hokedli alá helyezett vödör volt, pisilni zacskóba kellett. Zuhanyzó nem volt. Mivel én hozzá vagyok szokva a kényelemhez, ezért egészen új élmény volt az egész. Ráadásul előző nap 100 km/h sebességű szél fújt, óriási vihar volt, a hó nemcsak beborította a futás útvonalát, hanem dombokat is fújt rá, ezért négykézláb másztunk ezeken keresztül.
Iszonyú mázlink volt, mert csak mínusz 4 fok volt és viszonylagos szélcsend a maraton napján. A hab a tortán a látvány volt: hol egy pingvin totyogott el előttem, hol pedig fókákat láttam. Mindez januárban volt, de annyira bevésődtek ezek az emlékek, mintha tegnap történt volna. Ja, és a távot természetesen lefutottam!“
