“A feleségemmel igazán ideális, szép életünk volt. A nagy álmaink megvalósultak. Felépítettük a házunkat, jöttek a gyerekek – két gyönyörű szép lányunk van –, azt gondoltuk, de szuper, most végre hátradőlhetünk” – meséli Nagy Krisztián. Ám nem így lett, mert mindössze egy hónappal második gyermekük születése után az orvos méhnyakrákot diagnosztizált a feleségénél. “Ez a betegség úgy néz ki, mint mikor az ember megy egyre beljebb az erdőbe. Kap egy rossz hírt, de azért bizakodik. Aztán újabb és újabb rossz dolgok derülnek ki, ha jön egy pici jó hír, abban megkapaszkodunk. Hát nálunk ilyen nem sok volt, mondhatni, megkaptuk szinte a legrosszabbat mindenből.“
Vagyis Icónál, Krisztián feleségénél úgynevezett Wertheim-műtétre került sor: belső nemi szerveit eltávolították, Ráadásul az áttétek miatt kemoterápiára és sugárkezelésre is szüksége volt. Vagyis “szükségünk” – merthogy Krisztián végig többes szám egyes személyben beszél erről az időszakról. “Emlékszem, ültünk az onko-teamre várva, hogy megtudjuk a továbbiakat.”
A folyosón mellettünk várakozott a többi beteg, mindenki falfehér arccal. Arra gondoltunk, mennyire abszurd ez, mit keresünk mi itt?!
“Amikor megtudtuk, hogy milyen operáció vár ránk, a feleségem nagyon sírt. Fogtam a kezét, és megbeszéltük, hogy együtt túl leszünk ezen. Az orvosok is azzal nyugtattak minket, hogy mindez nem tart örökké, a kezelések után újra élhetjük majd a normális életünket. Addig persze megjártuk a poklot…“
Egy társra ilyenkor többszörös teher hárul. Amellett, hogy tartania kell a lelket a másikban, intézni kell a praktikus ügyeket, vinni a háztartást, ellátni a gyerekeket. Közben pénzt keresni, és belül saját magával is harcolni úgy, hogy azt lehetőleg a többiek ne lássák. “Ezt csak az tudja, akivel történt hasonló. Amikor szembesültem azzal, hogy tényleg elveszíthetem, nagyon megijedtem. Folyamatosan kérdések cikáztak bennem, hogy ugye nem lesz így, de ha mégis, akkor mi lesz.”
Nem is saját magamat féltettem, a legnehezebb az volt, hogy mit mondok majd a gyerekeknek.
“Aztán egy ponton megértettem, hogy ha elveszítem a feleségemet, azzal is együtt kell tudni élni. És attól kezdve, hogy ezt elfogadtam, tudtam újra aludni és igazán segíteni a feleségemnek.“
Krisztián kisebbik lánya, Inez ekkor még csecsemő volt, vele sokat éjszakázott a kórházi hetekben. A nagyobbikat, Jázmint is megviselte a bizonytalanság. “Ő nem az a típus, aki kimondja az érzéseit, de az a szorongás, hogy elveszítheti az édesanyját, sokáig érzékelhető volt a csapongó hangulatain. Én meg… csak azt tudtam, hogy sem idő, sem lehetőség nincs arra, hogy az ember elgyengüljön, hiszen a társad és a gyerekek szemében te vagy a biztos pont.
Emlékszem, édesapám meglátogatott minket, és szeretett volna hosszan magához ölelni, talán, hogy érezzük, hogy velünk van, hogy erőt adjon. De én akkor azt éreztem, hogy ha ezt csináljuk, akkor én biztosan összeomlok. Ez egy kemény csata, a végén talán lehet lazítani, de menet közben nem. Úgyhogy az ember összekapja magát, és erős marad mindaddig, amíg ki nem ér az erdőből.“
Csak hát az az erdő elég terebélyesnek bizonyult. A kezelések között például sok volt a hosszú, hallgatag este. “Mikor a feleségem beteg volt, és nem akart beszélni, este az ágyban sokszor megkértem, hogy még ha rossz gondolatai vannak, akkor is mondja ki, beszéljük meg. Az egy buta szeretet, amikor az ember mindenben csak kiszolgálja és tutujgatja a másikat, megold helyette mindent. Az csak még gyengébbé teszi azt, aki beteg. Sokszor rá kellett pirítanom például, hogy igenis, álljon fel… Közben próbáltuk tovább élni a normális életünket. Élni kell az életet.“
Sírtál valaha? – kérdem.
“Persze. Aki nem sír, az nem is érez. De ez megengedett ebben a játékban. Ilyenkor össze kell fognia mindenkinek, mi is nagyon sok támogatást kaptunk a családunktól. Amit nem szabad tenni, az a sajnálkozás. És nem szabad közel engedni a katasztrófaturistákat, akik szinte fürdőznek ebben a helyzetben, kisiránkozzák magukat, aztán továbbállnak.”
Szerencsére a műtét is, a terápiák is sikeresek voltak. Sajnos Icó elvesztette a méhét, ezért a család sokszor hálát adott azért, hogy a második kislányuk még éppen megszülethetett. “Az is jól alakult, hogy csak az ő születése után szembesültünk ezzel az egésszel, különben nagyon beárnyékolta volna a terhesség szép időszakát a betegség, és segíteni már az sem segített volna, ha előbb megtudjuk.”
Eredetileg szerettünk volna egy harmadik gyereket, de most van egy kutyánk, és teljes, boldog életet élünk. Nincs hiányérzetem, minden úgy van jól, ahogy van.
Igen, a testiség is. Krisztián azt mondja, abban nem történt változás, ahogyan nőként tekint a feleségére. “A vonzalmam nem csökkent iránta, sőt most érettebbnek, kiforrottabb személyiségnek látom őt. Ami az intimitást illeti, bizonyos kompromisszumokkal együtt kell élni, de ha az ember nem fél ezektől, hanem elfogadja, hogy a dolgok ezentúl másként mennek, akkor semmiről nem kell lemondani.“
A férfi azt mondja, nem kérdés, hogy a lányai, ha felnőnek, ott lesznek évente a szűréseken. “Jobban figyelünk minden jelre, és sok energiát fektetünk abba, hogy ha valami nem jó a lelkünkben, azt helyre kell hozni, arról beszélni kell. Kicsit zárkózottabbak lettünk, de nem kell, hogy az embernek millió barátja legyen. Legyen néhány, akikre számíthat az ember jóban-rosszban – nincs se idő, se energia felszínességre. Korábban, ha valaki kimondta a halál szót, összerezzentem, és nem akartam tovább hallgatni. Ma már nem félek tőle. Anyukámat néhány hete vesztettük el. Szépen fel tudtunk rá készülni, és sokkal méltóbban tudtunk tőle búcsút venni, azelőtt talán nem lettem volna elég erős hozzá. Ami biztos, hogy sokkal értékesebbnek látjuk az életet, és minden egyes napért hálát adunk.“
A műtét óta eltelt a bűvös öt év, ami után gyógyultnak nyilvánítják az embert. Krisztián azt mondja, egy ilyen nehéz élethelyzet vagy elválasztja, vagy még jobban összekovácsolja a társakat. “Ha megtörténik, nem szabad félni tőle – mondja –, hanem társként ott kell állni, és együtt végigjárni ezt az utat.”
Mára ő is megnyugodott, ma már elhiszi, hogy vége. Ám még mindig nehezen beszél életüknek erről az időszakáról, a feleségének a küzdelemről írt könyvét pedig képtelen volt elolvasni.
Gyógyulása után Icó létrehozta a Mályvavirág Alapítványt, és teljes erővel vetette bele magát a munkába. Krisztián őszintén beszélt arról is, hogy ez okozott konfliktusokat. “Én ezt a nagyon nehéz élethelyzetet, és az ezzel járó fájdalmakat szerettem volna mielőbb elfelejteni, az alapítványi munka viszont naponta emlékeztetett rá. Neki terápia lett az, hogy más nőknek is tud segíteni, és láttam, hogy ebben tud kiteljesedni. Bármennyire is egyszerűnek tűnhet kívülről egy ilyen tevékenység, a család részéről is áldozatokat kíván, és ebben egy férjnek ott kell állnia a felesége mellett. Mi hiszünk benne, hogy minden trauma okkal történik. Nálunk talán azért történt, hogy a feleségem megtalálja ezt a tevékenységet, amely rengeteg emberen segít.“