Három nő fűzött kommentárt az imposztorszindróma 9 jeléhez, leírva, hogy a valóságban hogyan jelennek meg ezek a pontok az életükben.
1. “Nehezen fogadom el a dicséretet”
Míg az emberek úgy általában szeretik, ha megdicsérik őket, az imposztorszindrómával küzdők nehezen ismerik el a saját sikereiket, ezért kínosan érzik magukat, ha megdicsérik őket.
“Jellemző helyzet erre, amikor behív magához a főnököm – ilyenkor mindig azt hiszem, hogy ki fog rúgni –, és gratulál, hogy milyen szépen oldottam meg valamilyen feladatot. Ilyenkor hirtelen nem is tudom, mit mondjak, hogyan reagáljak, mert tudom, hogy nem érdemlem meg a dicséretet, és ahelyett, hogy örülnék neki, még jobban rettegek, hogy mikor jönnek rá, hogy azt sem tudom, mit csinálok.” – Noémi
2. “Lebecsülöm a sikereimet”
Miután pedig nehezen fogadják el a dicséretet, szabadkozni kezdenek, valaki mást is bevonnak, hogy igazából egy harmadik személy érdeme, ők csak épp ott voltak, nem az övék a dicsőség.
“Az én esetemben rendszeresen előfordul, hogy ha felfigyelnek rám, hogy valamit jól csináltam, akkor előrángatom a kolléganőmet, hogy igazából ő volt az, aki a munka nagy részét megcsinálta, én épp csak besegítettem. Tudom, hogy nem igaz, mégsem tudok ellene tenni, túl nagy hazugságnak érezném, ha egyedül aratnám le a munkámért a babérokat.” – Csilla
3. “Nekem kell a legjobbnak lennem”
Ha egy projekten kell dolgozniuk, nagyon nehezen adják ki a végeredményt a kezükből, mert sosem érzik elég tökéletesnek. Folyamatosan nyomják bele az energiát, bőven azon túl is, hogy mindenki más már teljesen elégedett lenne az eredménnyel.
“Tudom, hogy túlságosan aprólékosan, sőt szőrszálhasogatóan állok egy-egy nagy feladathoz, de nem tudok mit csinálni, belső kényszert érzek, hogy mindenképpen javítsak még rajta, hogy ne derüljön ki, mennyire béna vagyok. Azt hiszik, hogy valami szupervumen vagyok, pedig csak félek a lebukástól.” – Liza
4. “Megbénít a félelem, hogy kudarcot vallok”
Olyan sokat várnak el maguktól, hogy az szorongássá nő bennük, hatalmas nyomást helyeznek a saját vállukra. Minél sikeresebbek, annál rosszabb a helyzet, hiszen magasról lehet nagyot esni.
“Bennem állandóan ott van a rettegés, hogy ha vétek egy kis hibát, akkor összeomlik az egész életem. Ez gyakran visszatart attól, hogy elvállaljak olyan munkákat, amik előrelépést jelentenének. Annyira biztos vagyok benne, hogy elszúrnám az egészet, hogy inkább bele sem kezdek.” – Noémi
5. “Önbizalom-hiányosnak hisz a környezetem”
Ha tehetnék, elbújnának, az alkalmatlanságérzésük miatt nem szeretik elmondani a véleményüket, vagy kiállni sok ember elé és megmutatni, mit tudnak.
“Utálom a meetingeket, amikor mindenki előtt el kell mondani, milyen új – és persze kreatív – ötleteim vannak. Amikor kiderül, hogy jó egy ötletem, mindig azt hiszem, hogy biztos hallottam vagy olvastam róla valahol, onnan loptam, csak már nem emlékszem, honnan jött az ötlet.” – Csilla
6. “Félek a sikertől”
Azt hinnénk, hogy ha annyira rettegnek a kudarctól, akkor biztos a siker teszi őket boldoggá, pedig nem így van. Mivel nem érzik magukat elég jónak semmiben, ezért ha sikeresek, akkor azt gondolják, nem érdemlik meg, bűntudatuk van tőle, gyakran el sem mesélik ezért a barátaiknak, családtagjaiknak, ha valamilyen sikert érnek el.
“Nem akarnám soha, hogy vezető beosztásba léptessenek elő, ott csak még jobban tartanék attól, hogy rájönnek, nem értek ahhoz, amit csinálok.” – Liza
7. “Folyton összehasonlítom magam másokkal”
Pontosan tudják, hogy felesleges összehasonlítani magukat másokkal, mégis folyamatosan ott lebeg előttük, hogy a többi ember sokkal kevesebb küzdelemmel sokkal messzebbre jut, mint ők. Ez ahhoz vezet, hogy azt hiszik magukról, valami komoly baj van velük, amiért nekik ilyen nehéz út jutott.
“Úgy tűnik, mintha mindenki átgaloppozna az életen nagy mosollyal az arcán, csak én vagyok az, aki nem bír egyről a kettőre jutni akkor sem, ha megszakadok.” – Noémi
8. “Mindig az lebeg a szemem előtt, mit nem értem el”
A sikereket nem sikerként élik meg, nem ünneplik saját magukat, csak azzal van tele a fejük, hogy miben sikertelenek. Nem látják reálisan, milyen sokat elértek már az életben, csak arra fókuszálnak, mi mindent szúrtak el, mi az, amiben hiányt szenvednek, mik azok a célok, amiket nem sikerült elérniük.
“Ez nemcsak a munkára igaz. Most például szeretnék lefogyni, és már 5 kilót leadtam, de ezt nem könyvelem el sikerként, folyton azon kesergek, hogy még van rajtam 10 kiló felesleg.” – Csilla
9. “Tudom, hogy nem vagyok elég jó”
A legnagyobb jele az imposztorszindrómának: a folytonos érzés, hogy csalók. A személyük, a tehetségük, a sikereik mind csak átverés eredménye, egy nap valaki rá fog jönni és leleplezi őket.
A külső megerősítés, előléptetés, pozitív visszajelzés sem segít, mert legbelül akkor is csalónak érzi magát, ha körülrajongja a fél világ.
A hetvenes években két pszichológus, Pauline Rose Clance és Suzanne Imes írta le ezt az imposztorszindrómát először. Gyakrabban előfordul a sikeres, nagy teljesítményre képes nőknél, mint a férfiaknál. Ennek nyilván van egy olyan gyökere, hogy olyan hosszú ideig a női siker fokmérője az volt, hogy hány gyereket – leginkább fiút – szültek, nem pedig az, hogy mire képesek a munkájukban. Bár a kutatások azt mutatják, hogy komoly sikereket elért embereknél gyakoribb, mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy egyáltalán nem kell ehhez az állapothoz magas pozícióban lenni.