A kecskeméti háziorvos ötvenhat éves korában, ezelőtt hét évvel döntötte el, hogy csatlakozik a Magyar Afrika Társaság missziójához, és elutazik egy afrikai háborús övezetbe, betegeket gyógyítani. “Éreztem, hogy muszáj valamin változtatnom – mondja. – Ki akartam lépni a komfortzónámból, és elegem lett a “mikor mész nyugdíjba” típusú kérdésekből is. Korábban a munka és a család volt az első, úgy éreztem, végre tennem kellene valamit, ami csak az én álmaimról szól.”
Ekkor került elé egy újságcikk a Nők Lapjában, melyben önkénteseket toboroztak Afrikába. Nem sokkal később Anna már a felkészítő tréningen ült. “Afrikát természetesen magam is csak a filmekből ismertem – folytatja. – Az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalatom az, hogy a demokráciáról egészen más véleményük van, mint nekünk… Kint hamar előkerülnek a fegyverek. Szerencsére vigyáztak ránk a »házigazdák« is, a külföldi békefenntartók is, így testközelből soha nem fenyegetett minket veszély.”
“Aki kezébe meri venni a szikét, már operál”
“El sem tudjuk képzelni, hogy milyen körülmények között élnek ott az emberek. Kilencven százalékuk analfabéta – folytatja Anna. – Víz, villany, megfelelő utak elvétve akadnak. Meg kellene tanítanunk nekik, hogy mit jelent a higiénia, de hogyan tanítsuk meg, ha egyszer nincs víz, amiben fürödjenek? Ha egyszer nem tudnak tiszta ivóvízhez jutni? Egy-egy vödör vízért tíz kilométert kell gyalogolni, és egyáltalán nem biztos, hogy iható vizet kapnak a kútból. Mondom nekik, hogy szűrjék le, majd forralják fel, de ez sem olyan egyszerű. Ami az egészségügyet illeti, kórház mindenhol van, ezek közül több igen jól felszerelt, csak épp orvos nincs benne. Miért is menne oda egy orvos, ingyen, ha Nyugat- és Észak-Európában remekül tud keresni? Az állami kórházakban ugyan van személyzet, de ezekbe jobb, ha nem megy be az ember. Nincs még sterilizáció sem…” Maga az egészségügy tapasztalati alapon működik. Anna szerint bárki, aki kicsit is konyít hozzá, elvégzett például egy gyorstalpalót, már szakembernek számít. Aki kezébe meri venni a szikét, már operál…
A kecskeméti doktornő itthon naponta ötven-hatvan betegek fogad. A kongói menekülttáborban több százat vizsgál meg és kezel egy nap. Nagyjából úgy, ahogy a filmeken látni. A betegek beállnak egy hosszú sorba, és várják, hogy sorra kerüljenek. Mindehhez egy helyi ember a tolmács, nem mintha az önkéntesek ne tanulnák meg a legalapvetőbb kifejezéseket az adott törzs nyelvén. Antibiotikumból, maláriaellenes gyógyszerből, féregirtóból fogy a legtöbb, de van ott a súlyos ízületi panaszoktól kezdve a bénuláson át minden, amit ember el tud képzelni. “A probléma az, hogy Afrikában az égvilágon mindenért fizetni kell – magyarázza Anna. – Van ugyan gyógyszer, de az emberek túlnyomó többsége nem tudja kifizetni. Hogyan is tudná? Kevesebb, mint egy dollárból kell megélniük naponta.“
“Az optikust hírből sem ismerik”
Ebből a pénzből az alapvető gyógyszerekre sem telik, hát még szemüvegre! Az optikust a legtöbben hírből sem ismerik. Az ötlet, hogy használt szemüvegeket adjanak az afrikaiaknak, egy veszprémi szemésztől származik. Ő vitt először magával szemüvegeket Afrikába. Minimális vizsgálat után mindegyik azonnal megtalálta a gazdáját. “Mi csak folytatjuk ezt a missziót, vagyis a gyűjtést – mondja Anna. – Nem tudom elmondani, mekkora boldogságot jelent egy szemüveg kint azoknak, akiknek rossz a szemük! Ezt mi itthon el sem tudjuk képzelni, hiszen automatikusan megoldódnak ezek a problémák. Sokuknak a szemüvegnek köszönhetően nyílik ki először a világ.” A gyűjtés épp ezért folyamatos, hiszen a legtöbb szemüveges embernél van egy használaton kívüli szemüveg a fiókban. Anna nemrég a Nőnek lenni jó konferencián tartott előadást, ahol szívet melengető összefogás szerveződött, többek között a szemüveg-gyűjtésért. Ezeket nemsokára egy kecskeméti optikus fogja megtisztítani, bemérni és felcímkézni. Így könnyebb lesz válogatni köztük a kinti orvosoknak.
Harag, hála, simogatás
Mi zajlik le egy önkéntes lelkében? – kérdezem, mert el nem tudom képzelni, hogyan lehet kezelni azt a helyzetet, amire a doktornő csak utal, nevezetesen, hogy előfordul, hogy egy ember, adott esetben egy gyerek a kezei között hal meg, hiszen életében először, és talán későn jutott el hozzá. “Kint nincs idő ezeken gondolkodni – válaszolja Anna. – Persze, ahogy itthon is, úgy kint is előfordul, hogy elfárad az ember, és elsírja magát. De menni kell tovább, nincs mese, várnak a többiek. A legmeghatóbb, hogy a nehézségeinket ők is látják, és hihetetlenül empatikusak, megértőek. Már azért hálásak, mert odamegyünk segíteni. Ezek az emberek jól tudják, hogy megteszünk mindent, és azzal is pontosan tisztában vannak, hogy ez a segítség gyakran véges. Akkor sincs harag, ha ott hal meg a gyerekük a kezünk között. Legalább valaki emberszámba vette őket, valaki megsimogatta rajtuk kívül a gyerekük fejét.”A doktornő szerint – a szerény körülmények ellenére – legtöbbször szerencsére tudnak segíteni. Rengetegen maláriásak például, amit ma már lehet kezelni.
A nőkről kérdezem, egyetlen szóval válaszol: elhasználódnak. “Kint nincs értéke egy nőnek. Ha megunja a férje, azonnal elküldi otthonról. Védekezés hiányában sorozatosan szülik a gyerekeket. Kint ráadásul minél több gyereket nemzett egy férfi, annál nagyobb a tekintélye. Mindenhol a patriarchális szemlélet uralkodik. Minket, önkéntes nőket is nehezen fogadnak el elsőre. Levetkőztetni egy férfit, külön művészet. Rengeteg türelem kell hozzá, szerencsére néhány nap alatt kiépül a bizalom, hiszen látják, hogy hasznos a munkánk.”
Dr. Jakkel Anna hosszú évek óta jár Afrikába, önkéntes orvosként oda, ahova a "jóisten sem szívesen pillant le". Gyógyszerek, kötszerek, kiszuperált számítógépek, iskolaszerek... ilyenkor rendesen felpakolnak, hála az adományoknak. Mostanában van egy új missziójuk is: használt szemüvegeket visz azoknak, akik azt sem tudják, mi az...
Amikor nincs Afrika, a doktornő a kecskeméti praxisát viszi. A rendelés után siet egy-egy kiállításra (merthogy a fotóiból időnként kiállítások nyílnak), vagy épp egy gyerekprogramra, ahol adományokat gyűjtenek az utazásához, illetve a felszerelésekhez, gyógyszerekhez. Szerinte egy ilyen misszió után valójában itthon ülepednek le a dolgok. Benne az a legerősebb érzés, hogy vissza kell menni, mert igaz, hogy több ezer embernek segítettek, de volt még egyszer annyi, aki nem került sorra. Mi változott meg benne, amióta kijár? “A világnézetem – feleli azonnal. – Könnyebben átlépek azon, ami nem igazán fontos. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy lett egy új célom, így, nyugdíjas éveimhez közeledve. Végül is mit csináljak? Üljek a sarokban és kötögessek csendben?”