Az eszemmel mindig tudtam, a lelkemmel pedig el is fogadtam, hogy a sors egyszer nekem is benyújtja majd a számlát, és befut az a telefonhívás, ami kirántja lábam alól a talajt. Sokáig tudatosan kizártam ezeket a gondolatokat, aztán megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén édesanyám szürke hangját hallottam: lassan, tagoltan magyarázta, édesapám nincs jól, kórházban van, de még nem tudják, mi a baja. Emlékszem, megpördült körülöttem a tér, pár pillanatig úgy éreztem, egy rossz álomba süllyedtem, aztán megfeszült idegszálakkal valahogy visszakapaszkodtam a valóságba.
Édesapám beteg.
Eljött hát, amitől annyira féltem.
Szűnni nem akaró szédülés, látászavar, összefüggéstelen beszéd: ezek voltak az első jelek, amik sejttették, valami nincs rendben. Csak feküdni bírt és kapaszkodni az ágy szélébe. Nem beszélt, mert nem találta a szavakat. Mindig mosolygó szemei beborultak, mintha egy belső utazásra indult volna, ahova minket már nem vihetett magával. Miközben az orvosok tanácskoztak, egyik vizsgálatról a másikra küldték, gyanakodtak, bizonytalankodtak, ő némán tűrt.
Minden egy ártatlan bolti bevásárlással kezdődött: rutinosan összeírta a listáját, betette a farzsebébe, majd elindult a boltba. Amikor megérkezett, már nem tudta, mit keres ott, a bevásárlólistáról pedig megfeledkezett. Üres kosárral tért haza. Egy másik napon eltévedt abban a városban, ahol 35 éve él, a telefonba csak annyit mondott, nem tudja, hol van. A bizonytalan események hétről hétre kísértették, emlékei játékot űztek vele. Nem emlékezett, hogy kávéért indult a konyhába, kihullott az emlékéből, hogy hova tette a lakáskulcsot, és az újdonság erejével hatott az a történet, amit 5 perccel korábban meséltem neki.
Miközben a kórházban hetekkel később sem tudták megmondani, mi a baj, a vizsgálatok pedig egymásnak ellentmondó eredményeket hoztak, bárdként lebegett fejünk felett egy félelmetes betegség, az Alzheimer-kór gyanúja.
Bár nem éreztettük vele, tudta ő is, hogy baj van. A memória elhalványulása egy olyan ember számára, aki egész életében üzletelt, és fejben osztotta, szorozta a sok számjegyű tételeket, szédületes pofon. Elképzelhetetlen, milyen érzés arra ébredni, hogy cserbenhagy az elme, hogy a tiszta pillanatokból egyre kevesebb jut. Édesapám erről mind a mai napig nem tud beszélni, kedvesen, csendesen tűri, mit hoz a holnap, egyedül viharos tekintete és összeszedetlen beszéde leplezi le a mélyrepüléseket. Amikor nincs jól, kerüli az embereket, mert a beszélgetés fárasztja; visszavonul, álomba menekül, vagy egy fotelban húzza meg magát. A kert, a ház körüli munkák erőt adnak neki, hiszen érzi, hogy hasznos,
Nem mondja, de tudom, fél, álmában édesanyám kezét szorítja, nappal árnyékként követi őt; és pont ez a félelem az, ami miatt mi, vagyis a családja nem hagyhatja el magát: a mi bánatunk dupla súllyal nyomja az övét, a humor azonban átsegít az elviselhetetlenen.