Drága Csillagom,
Tegnap, miután kikiabáltad és álomba sírtad magad, még sokáig néztelek. Néztem az aranyszínben úszó zabolátlan hajkoronád, pisze orrocskád, arcod huncut kis szeplőit, dacosan összeszorított ajkaidat, filctollas ujjaidat, békésen meg-megemelkedő mellkasodat, és arra a pillanatra gondoltam, amikor megtudtam, hogy úton vagy.
Emlékszem, nem érdekelt, hogy fiú leszel-e vagy lány, csak annyit éreztem, hogy kiválasztott vagyok, hogy megannyi sikertelen próbálkozás után végre úgy döntött egy élet, hogy engem akar édesanyjának. Emlékszem, akkor ott tettem egy fogadalmat – pont úgy, ahogy rajtam kívül megannyi nő –, hogy jó édesanyád leszek, és mindent megteszek azért, hogy boldog ember lehess.
Az ágyad mellett most erre a fogadalmamra gondolok, és azt érzem, kudarcot vallottam. Tízéves kislányom nemhogy nem boldog, de meg akar halni, mert rútnak és kövérnek érzi magát. Szemei villámokat szórnak, ha meglátja magát a tükörben, és velem kiabál, mert dühének szüksége van egy céltáblára. Minden gondolata a teste körül forog, titkon arról álmodik, hogy ő is pont olyan vékonyka, mint kedvenc Barbie-ja, aki ha felnő, gyönyörű balett-táncos lesz. Színes álmokat sző a karcsúságról, szép ruhákról, hercegekről, amikor pedig a mese a végéhez ér és visszazuhan saját kis valóságába, vad viharként tombol, mert annyira távoli és elérhetetlen az a test, amiről álmodik.
Lassan három hónapja már annak, hogy minden este sírsz, mert gonosz osztálytársaid, és még gonoszabb tanáraid éreztetik veled: nem tartozol a nádszál királykisasszonyok közé. De hogyan is tartoznál, hiszen alig múltál tízéves. Még nem menstruálsz, nem bimbódzik a tested, még nem kezdődött meg tested érése – te mégis elemi erővel gyűlölöd. Felfoghatatlan, de már most egy felnőtt fájdalmának súlyát cipeled: ugyanazok a gondok aggasztanak, mint a huszonéves, harmincas vagy épp az ötvenes nőket, akik fintorognak a tükör előtt, mert boldogtalanok azzal, amit látnak.
Elképzelni nem tudod, mennyire fáj ez egy édesanyának. Olyan érzés, mintha minden egyes keserves kiáltásoddal egy nyílvesszőt szúrnál a szívembe, fájdalmad elviselhetetlen, és bármint, de bármit megadnék azért, hogy neked jó legyen. Próbálom nem elveszíteni a fejem, igyekszem megérteni, hogy mi az, ami bánt; keresem, kutatom az okát, hogyan tudnék segíteni, de eljutottam arra a pontra, amikor segítséget kell kérnem, mert egyedül már nem megy. Nem tudom megértetni veled,
– hogy nem kell hinni az osztálytársaidnak, akik malacnak és dagadéknak csúfolnak;
– hogy nem létezik olyan, hogy tökéletes test, mert a jóisten – akiben hiszel – minden embernek más és más testet ajándékozott;
– hogy szeretni kell a testedet, mert egészséges és ép;
– hogy mindössze tízéves vagy, tested még formálódik, nyúlik és alakul;
– hogy tízévesen ne a fogyókúrán járjon az eszed, hanem a játékon;
– hogy ne utálj azért, mert 40 éves édesanyád nádszálvékony, csak mert ezt kapta örökül.
De tudod mit? Most újra a fogadalmamra gondolok, bebizonyítom neked, hogy nem duci vagy, hanem egy hercegnő!