A rák az a betegség, amivel mindenki találkozott már a családjában, vagy az ismerősei körében. Ijesztő, amikor kiderül, és még ijesztőbb, amikor bekerülsz a rendszerbe, és hirtelen azt veszed észre, hogy nem számít az időfaktor, hanem beindul a szokásos magyar pöcsölés: Hová tartoznak? Melyik az ügyeletes kórház? Kértek időpontot a vizsgálatokra?
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez normális. Pedig nem az, itthon csak akkor intézkednek egy kicsit gyorsabban, ha odacsúsztatod a borítékot, de még ez sem garancia semmire. Aztán elmész külföldre, és megdöbbensz: magától értetődő a beteg érdeke, a beteg jólléte, hiszen az egész személyzet azért dolgozik, hogy minél jobb esélyekkel indulj a küzdelemben. És ez nem kerül semmibe, hiszen természetes mindenkinek…
“Egy banális véletlen folytán derült ki, hogy tumorom van, éppen szabadságra jöttem haza Németországból, és elmentem urológushoz. Az ultrahangon valami olyasmit látott az alhasban, ami nem tetszett neki, ezért megkért, hogy menjek át a belgyógyász kollégájához. Természetesen ez egy magánrendelésen történt, egy kórházban mindez órákig tartott volna. A belgyógyász megnézett ultrahanggal és egy azonnali CT-vizsgálatot javasolt. Elég volt ránézni az arcára, és rögtön tudtam, hogy nagy a baj. Azt mondta, hogy az állami egészségügyben legkorábban 2 hét múlva tudja elintézni a CT-vizsgálatot, és inkább fizessem ki magánúton, mert minden perc számít. Kifizettem, persze, pedig nem vagyok túlságosan gazdag, és ez 60 ezerbe került. Amikor az életedről van szó, akkor semmi sem drága. Sajnos a CT minden előzetes feltételezést igazolt, alhasi tumor, áttétekkel, és itt meg kellett állnunk gondolkozni. Sok éve Németországban élek, de az anyanyelvem magyar, a családom is itt él, először úgy határoztunk, hogy a kezeléseket itthon csináljuk. Találtunk egy sebész onkológust, aki azt mondta, hogy elvállal, igaz, egyelőre nem tudja, hogy mikor tud majd befektetni az osztályára, de majd telefonál. Két nap múlva vérezni kezdtem, borzasztóan megijedtünk, pedig addig is eléggé rossz lelkiállapotban voltam, hívtuk az orvost, aki hümmögött, hogy előfordul az ilyesmi, ne aggódjunk, majd telefonál, ha lesz hely, amúgy lakhely szerint nem oda tartozom, szóval nehéz lesz elintézni… Na, ezen a ponton elfogyott a türelmem, ahelyett, hogy segítene, kibúvókat keres, miközben már régen kezelnie kellene. És nem, nem vagyok hülye, hiszen nem azért pánikolok, mert fáj a térdem, hanem egy halálos betegségből szeretnék kiutat találni, ha létezik. Mivel a vérzés nem állt el, ezért bementem az ügyeletes kórházba, ahol egy baromi szimpatikus orvos rendelt, aki türelmesen meghallgatott, majd feltette az egyetlen kézenfekvő kérdést: Na, de mit keresnek Magyarországon? Menjen vissza Németországba, ott azonnal kezelni kezdik, és az idő nagyon fontos tényező egy ilyen betegségnél.
Még aznap összecsomagoltam, és anyanyelv ide vagy oda, Németországot és az azonnali intézkedést választottam. Másnap az ottani háziorvosom 10 órakor megnézte a leleteimet, és délben már a kórházban feküdtem, ahol mindenki lesi a kívánságaimat. Az a végbéltükrözés, amire itthon 5 napot vártam, és mégsem sikerült időpontot találni, már aznap délután megvolt, altatásban, hogy ne fájjon. A kórház olyan mint egy ötcsillagos szálloda, a nővérek és az orvosok pedig kedvesek és segítőkészek. Az étel kiváló, a tisztaság és az eszközök pedig minden igényt kielégítenek. Nem tudom, hogy meggyógyulok-e, de abban biztos vagyok, hogy jól döntöttem: itt egész más az orvosok hozzáállása a beteghez, mint Magyarországon. Itt én fontos vagyok, otthon pedig csak egy plusz strigula voltam a gépezetben. És a nyelvi nehézségek sem riasztanak el, ha bármit nem értek, akkor azonnal itt terem egy tolmács, aki segít, fordít. Ezek lényeges különbségek a két egészségügy között! Ja, egyébként azóta sem jelentkezett a magyar onkológus, aki azt ígérte, hív, amikor be tud fektetni…”