„Azt nem bírta volna a méltósága, hogy a felesége pelenkázza őt”

A Mamáról mindenki tudja, hogy szeret kényeskedni, bár ő többnyire csak azzal magyarázza a dolgot, hogy leplezetlen büszkeséggel úrinőnek nevezi magát. Az a fajta ember – és ez nem csak a kor hozadéka – aki egy centit sem mozdul meg, hogy elérje a sót, magától értetődően ugráltat mindenkit maga körül, ha fuvarra vagy szívességre van szüksége, és még a kupakokat sem tudja lecsavarni az ásványvizes palackoktól – gyenge a keze, szokta mondani, ezzel indokolva azt is, hogy annak idején csak fakanállal vert anyámék fenekére. Ilyennek ismertem meg, és így szeretem, amióta az eszemet tudom. De

amikor a Papa rákos lett, egészen új oldalát mutatta meg. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni, olyan emberfeletti erőt, makacs szeretetet és rendíthetetlen kitartást láttam benne, amit őszintén szólva nem feltételeztem róla és amiről a mai napig azt gondolom, hogy a nők sajátja.

Papa kilenc hónapot élt, miután megkapta a diagnózisát, az utolsó két hetet éber kómában töltötte, és a Naphegy téri lakásában halt meg február végén. Mamának egy percig sem jutott eszébe, hogy kórházba adja őt, nemcsak azért, mert bizalmasan még az orvosok is elismerték, hogy akkor maximum hat hónapja lett volna, hanem mert egyszerűen így látta helyesnek. Meg azért is, mert miután a papának be kellett feküdnie a Korányiba, világossá vált, hogy a kórház egyáltalán nem a legjobb hely a gyógyulásra, vagy legalábbis arra, hogy az ember tisztességgel élje élete utolsó heteit.

A Mama arcán még most, több mint egy évtizeddel később is átfut a düh, ahogy a rántott patisszon felett visszaemlékszik az alkalomra, mikor a már csak kerekesszékkel közlekedő, csontsovány nagyapámmal hosszú órákat várt, hogy a mentő értük jöjjön a sugárkezelés helyszínére és visszavigye őket a kórházba. De ez csak egyszer történt meg, mert a Mama azután egy diplomata finomságával és egy véreb állhatatosságával addig szervezett és csúsztatgatott pénzt ápolónők és mentősök zsebébe, míg sikerült rendesen megoldani mozgásképtelen férjének fuvarozását. Megint ez a csendes erő, amivel a nők görgetik maguk előtt a történelmet.

Ezt a rövid kórházi bentlakást is csak a kényszer szülte, amint lehetett, a Papa hazakerült, Mama befektette a saját ágyába, amit speciális, felfekvés elleni matraccal bélelt ki. És attól kezdve minden percét a Papa ápolásának szentelte.

Egyedül nem megy

Abba már tényleg bele sem merek gondolni, milyen lehet ezt a munkát úgy végezni, hogy közben az embernek egy „rendes”  állása is van. Az általános iskolai pedagógusként dolgozó Kata mégis magához vette édesanyját, amikor demens lett, annak ellenére, hogy a háztartásban egy kilencéves kislány is volt, aki szintén sok figyelmet igényelt. Kata anyukája tavaly ősszel halt meg, végül egy idősek otthonában, de ott már csak fél évet élt a hosszú, otthon – vagyis idősebb lánya otthonában – töltött évek után. Nagyon szép kort ért meg, 93 volt. Kata persze már az elején tudta, hogy egyszerűbb lenne anyukáját idősek otthonába adni, de egyrészt mindig is közel álltak egymáshoz, másrészt nem felejtette el, mennyi mindent tett érte az anyja, amikor agyhártyagyulladást kapott. Annyi éjszakát virrasztott mellette kislány korában, hogy Kata nem volt képes idegenek gondjára bízni a törékeny, zavarodott nőt, aki sokszor még az ismerős tárgyak között is olyan riadtan pislogott körbe.

Aztán egy ponton mégsem bírta.

Nehéz szívvel emlékszik vissza a folyamatra, amivel kapcsolatban még most is érez valami bizonytalan lelkifurdalást: ami azzal kezdődött, hogy anyukája rendszeresen a mélyhűtőbe rakta a távirányítót, igyekezetében többször is kimosta a tiszta ruhákat vagy lila foltokkal a testén találták meg, mikor az össze-vissza bevett gyógyszerek hatására megszédült. Mert Kata

egyszerűen nem tudott állandóan ott lenni.

Először csak házi ápolót fogadott, heti háromszor négy órára, anyukája pedig még élvezte is a társaságot, bár azt nem mérte fel, hogy nem régi barátnő, hanem fizetett ápolónő jár hozzá. A havi 60.000 forint ezért a néhány óráért meglehetősen soknak bizonyult a család bevételéből, ezért Kata a nyári szünet alatt inkább újra maga gondozta anyukáját, bár ez egyúttal azt is jelentette, hogy a nyaralásról le kellett mondania. Végül nemcsak a balesetek lettek egyre gyakoribbak, és nemcsak Kata anyja került egyre és egyre távolabb a valóságtól, de Katának is el kellett ismernie, hogy nem megy. Annak ellenére, hogy az eszével tudja, egyedül már nem lehetett bírni, a mai napig nehezen bocsátja meg magának, hogy édesanyja olyan sok ott töltött év után végül nem a saját szobájában halt meg.

János végig a felesége mellett volt. Igaz, ez nem volt olyan hosszú idő, a hasnyálmirigyrák gyors, és nem igazán áltat hamis reményekkel. Egy vállalatnál dolgozott, mikor felesége megkapta diagnózisát, amit János csak halálos ítéletként emleget. Akkor azonnal felmondott, hogy felesége mellett legyen, később nem is ment vissza dolgozni, pedig még 6 éve lett volna hátra a nyugdíjig – ebben a nehéz időszakban három gyereke segítette. Azt mondja, a legfájdalmasabb dolog volt végignézni mindig életvidám felesége gyors pusztulását, mégis inkább a közös otthonukban engedte útjára, mint egy steril kórházi ágyból. Pláne, hogy a felesége, Éva egy gyerekkori rossz élmény óta borzongott a kórházaktól.

János számára abban a néhány hétben, amíg ketten otthon voltak, évek sűrűsödtek össze, állítása szerint ő maga is rengeteget öregedett, hosszú ideig tartott, míg visszatalált önmagához.

Nagyon elfáradt benne, teszi hozzá, és úgy tűnik, még a visszaemlékezés is fárasztó számára.

A legnehezebb munka

Nem tudom pontosan megmondani, hány órát töltött a Mama a Papa ápolásával, nehéz eldönteni, hogy beleszámoljam-e a vásárlást, a hosszúra nyúló várakozásokat orvosi rendelőkben, a szervezést, hogy a Papa a legjobb kórházba kerüljön, a főzést, a takarítást, azt izmok feszülését, ami ahhoz kellett, hogy Papa testét beemelje a kádba, a visszatartott könnyeket. Az biztos, hogy munka volt, méghozzá a legkeményebb. És az is, hogy ebben szinte semmilyen támogatásra nem számíthatott.

Volt egy nővér, aki az utolsó két hónapban rendszeresen kijárt beadni az infúziót, ezért nem kellett külön fizetni, a heti 2-3 alkalommal járó gyógytornászra viszont már nem kaptak támogatást. A Mama megjegyzi, sokba került az is, hogy mindenhol megfizessék az ápolókat, orvosokat (mert azért azt mindenki elvárta), hogy naponta megvegyék a friss gyümölcsturmixokat, felszereljék a kapaszkodókat, megvegyék a szobavécét, először a járókeretet aztán a kerekesszéket, még akkor is, ha az utóbbi háromra lehetett némi kedvezményt szerezni.

Mikor arra kérem őt, próbálja megsaccolni a költségeket, egy szomorú mosollyal csak úgy taksálja, hogy még a mai napig nyögnie kell. Persze rengeteg pénz elment a külföldről behozott, csodákat ígérő vizekre, kapszulákra és teákra, csodadoktorokra és kezelésekre, és bár azt a Mama is sejtette, hogy egy palack bécsi víz sincs, ami egyszerre képes legyűrni az agy- és a tüdőrákot is, azért mégis megvette. Mert

mindent meg kellett próbálni, mondja egyszerűen és magától értetődően, és nem lehet vele vitatkozni.

Persze sok jóra nem számíthat az ember abban az országban, ahol az állandó otthoni ápolást még mindig nem ismerik el munkának, ehhez híven pedig 58.000 forintnál többel nem is hajlandók díjazni. A kórházi ellátás ócsárlásába már nem is érdemes belemenni, mindenki elfáradt már benne, és úgyis mindent tudunk már saját keserű tapasztalatainkból. Az sem meglepő, hogy ilyen esetekben – ahogyan azt mindegyik interjúalany megerősítette – a hozzátartozóknak kell a kedvezmények után járniuk, kiharcolniuk a jobb lehetőségeket és tájékozódniuk az esetleges támogatásokról. Ha valakinek nem jut ideje az ilyesmire, akkor vagy fizet, vagy egyszerűen kénytelen elfogadni, hogy valamit nem tud megadni beteg szerettének. Hiszen már úgyis a nehezebb utat választotta, ha az otthoni ápolás mellett döntött.

És akkor ott van még a munka másik fele. Vagyis az igazán pokoli része. Feldolgozni, hogy valaki, akit szerettél, egyszerűen nincs többé. Megtalálni magadban az erőt, hogy reggelente felkelj az ágyból, hogy bemenj a munkahelyedre, hogy megint megtanulj nevetni. Továbblépni – majd egyszer.

A gyászfeldolgozás lassú és keserves folyamat, de rengeteget segíthet benne egy szakember útmutatása. Csakhogy a pszichoterápia állami támogatottsága rendkívül alacsony, olyannyira, hogy néhány szakember a valósághoz képest alig túlozva egyszerűen úgy fogalmaz: nincs. Azért ha nagyon kutatunk, találhatunk olyan egyesületeket, ahol részt vehetünk ingyenes terápián, ilyen például az Ébredések Alapítvány vagy a Thalassa ház, továbbá igénybe vehető TB-támogatott pszichológusi ellátás és pszichoterápia a SOTE Pszichoterápiás osztályán, illetve egyes kerületekben a kerületi pszichiátriai gondozóban. Ha tehetjük, mindenképpen érdemes szakértői segítséget kérnünk a gyászfeldolgozáshoz.

A Mama még most is a könnyeivel küzd, mikor a Papa haláláról mesél, pedig én nagyon próbálom, hogy ne lássa őket a szememben, mint amikor az anyukák rámosolyognak a gyerekre, aki épp az imént horzsolta fel a térdét. Látom az egyre beljebb süppedő tekintetén, ahogy újraéli az utolsó éjszakát, ahogy valamiért nem tud elaludni, pedig késő van, hangos sóhajokat hall a Papa ágya felől, aztán 41 fokos lázat mér, és hideg vízbe áztatott törölközőkkel próbálja hűteni a szinte áttetszővé soványodott testet.

A Papa másnap reggel elment.

Van, amit tényleg nem szépít meg az idő, a Mama még ma is azt mondja, borzasztóan nehéz volt. Azért különösen, mert az ilyen munkáért nem érdemes hálát várni: ő is megjegyzi, hogy Papa nem egyszer volt makacs, morcos vagy tett csípős megjegyzéseket – pedig ezek egyáltalán nem voltak jellemzőek rá. Bár azt elismeri, hogy néha ő sem bírta már kiabálás nélkül. Azt azért még külön hangsúlyozza, pelenkát már csak a kóma idején adott a Papára, azelőtt inkább, ha nehézkesen is, de átsegítette a szobavécére.

Azt mondja, nem bírta volna a Papa méltósága, hogy a felesége pelenkázza őt. És ahogy ezt kimondja, fékezhetetlenül kiszakad belőle a sírás.

Nyitókép: thinkstock