„Nekem a betegek mosolya ad erőt” – ismerjétek meg Mihályi Andi ápolónőt

Andi születése óta Pest megyében, Gödön élt. Édesapja a helyi Sütőipari Vállalat Pékségében dolgozott, ami rögtön a szomszédságukban volt. „Az első kifli, ami leesett a szalagról, az enyém volt, mindig hazaszaladt vele” – idézi fel. Édesanyja betanított gyári munkás volt, majd takarítóként is dolgozott. Elég korán leszázalékolták, egy autóbaleset következtében rövidebb lett a lába, nem tudott többé rendesen dolgozni. Kislányként Andi az öccsével, unokatesókkal és a szomszédgyerekekkel játszott, bandázott sokat. „Korán kijött a tyúkanyó énem, folyton tanárnénist és anyást játszottam a gyerekekkel. Hittem, hogy sok gyerekem lesz majd.” A sorsnak azonban más tervei voltak vele.

Két, mindent eldöntő pillanat

Csecsemőgondozó akart lenni akárcsak a nagynénje. „Akkoriban szűntek meg azonban a bölcsődék, ezért inkább úgy döntöttünk a szüleimmel, hogy jobb, ha ápolónő leszek, az biztos állás. Annak ellenére választottam, hogy a vértől szó szerint rosszul voltam.”  A sebészeti gyakorlatot pont ezért nem is szerette, a belgyógyászat, a kardiológia, gasztroenterológia jobban vonzotta. „Tanuló nővérként hamar kimehettünk a betegágy mellé a váci kórházban.  Emlékszem, akkoriban a fehér köpenyen túl még fityulát és fűzős kismamacipőt is kellett hordanunk, elég viccesen nézhettünk ki benne” – mondja mosolyogva.

Intenzív osztályon volt éppen szakmai gyakorlaton, amikor egy 30 év körüli súlyos balesetes, eszméletlen fiatalembert  szállítottak be. Napok óta feküdt kómában, amikor bevitték hozzá a kétéves kislányát. Andi éppen a vérnyomását mérte, amikor a beteg váratlanul megszorította a kezét.

Egyszerre ijedtem és hatódtam meg attól, hogy nálam adott először életjelet. 16 éves voltam ekkor, de ez a pillanat egy életre belerántott az ápolónői hivatásba, soha nem felejtem el

– emlékszik vissza.

És hozott egy másik meghatározó pillanatot is az az év: leendő férje abban a hévízi kórházban volt portás, ahol az édesanyja a balesete után éppen rehabilitálódott. „Az egyik látogatásunk után közölte anyámmal: a maga lánya lesz majd a feleségem!”  Laci ekkor 22 éves volt. Három évig jártak, miután Andi leérettségizett, összeházasodtak, és Keszthelyre költöztek, a férfi lakóhelyére. Frissen végzett ápolónőként Andi a helyi kórházban kezdett dolgozni, egy idősebb nővér, Rózsika vette szárnyai alá, tőle tanult meg rengeteg fontos dolgot. „Anyám, anyám, siessünk, mert nem leszünk kész, ez volt szavajárása” – idézi fel mosolyogva.  Keszthelyen mégsem tudott igazán gyökeret ereszteni. „Másfél évig éltem ott, nagyon hiányzott a Duna és a szülői ház. Végül visszaköltöztünk Gödre, ez az én hazám” – mondja. 

A MÁV Kórház kardiológiai osztálya következett, ahol 13 évig dolgozott. „Itt is rengeteget tanultam, Éva, Rita, Marcsi kolléganőimtől igazi hivatástudatot szívhattam magamba.” Az évek során elméletben is igyekezett folyamatosan képezni magát: felnőtt szakápolói végzettséget, OKJ-s szakápolóit, majd geriátriai szakápolói végzettségeket is szerzett Andi. Az akkori kórházösszevonásoknak köszönhetően aztán újra váltania kellett.

Pörgés reggeltől estig

Jelenlegi munkahelyén, egy fővárosi kórház osztályos nővéreként onkológiai, kómás, stroke-on átesett és idős betegeket ápol. Hajnali négykor indul Gödről, reggel 7-től, este 7-ig tart a műszakja. 19 kórteremben 60-70 beteget lát el két szakápoló és négy segédápoló. „Reggel vérvétellel indul a nap, ha van hazamenő beteg, őt egyikünk eltávoztatja, majd pörgünk tovább. Reggeliosztás, gyógyszerelés, reggeli inzulinok beadása és vizitek következnek. Az elrendelt terápiákat sorra végrehajtjuk, majd ebédosztás és a déli inzulinokat is beadjuk. Közben persze új betegek is érkeznek, adminisztráció is van bőven, a műszak végére ki kell töltenünk az ápolási lapokat, hogy lássa mindenki, mi történt aznap a beteggel. Aztán vacsora, és végül az osztályátadás, a fürdetést már az éjszakás nővér csinálja” – vázolja egy átlagos napját Andi.

„Netről rendeltem jópofa, színes pólókat, abban dolgozom! – meséli Andi. – A betegek és a hozzátartozók is szeretik. Márpedig nekem a betegek mosolya ad erőt. Amikor örülnek nekem, és szeretettel fogadnak, számomra az a minden! Gyakorta hallom tőlük: két napja nem láttuk, de jó, hogy itt van nővérke!  Gyógyulásuk, javulásuk látványa szó szerint energiaforrás számomra.”

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Férjével évekig próbálkoztak gyermekvállalással, de mégsem jött össze a baba.

Iszonyú volt szembenézni a ténnyel, hogy nem lehet természetes úton gyerekünk. Nagyon ketyegett a biológiai órám, rettenetesen akartam gyereket szülni. Minden hónapban belehaltam, hogy nem lettem terhes.

Aztán az egyik rokon vetette fel nekik, hogy akár örökbe is fogadhatnának, a Gólyahír Egyesületről is tőle hallottak először. „2001. októberében döntöttük el, hogy belevágunk és így utólag már azt is tudjuk, hogy a kisfiam is akkor fogant meg” – meséli mosolyogva Andi. – „Mindenféle örökbefogadási alkalmassági vizsgálaton átestünk, és voltunk a Gólyahír Egyesület által rendezett ún. várakozós találkozókon is, ahol olyan családokat ismerhettünk meg, akik már fél éve örökbe fogadtak.” 

Az egyik ilyen találkozón esett szó arról, hogy két hónap múlva fog születni két kisbaba egy kisfiú és kislány, akikről le fognak mondani. Hazafelé Andi férje azt mondta, hogy a kisfiút fogadják ők örökbe. „Én csak annyit kértem tőle, hogy most ő tegye oda magát és kezdje el az ügyintézést. Rögtön fel is hívta a Gólyahírt, és jelezte a szándékunkat.” 

„Halló, Andi vagyok. Akkor én most gyesre megyek”

Az egyesületnél sajnos azt mondták, hogy a kisfiúnak már találtak más örökbefogadó szülőket. Lélekben le is mondtak róla Andiék, mégsem nekik született – gondolták szomorúan. Mindenki türelemre intette a fiatal párt, mert átlagosan öt év volt a várakozási idő akkoriban.

Még a MÁV Kórházban dolgoztam, amikor váratlanul felhívott a férjem, hogy most azonnal jön értem, mert mégiscsak nekünk született a mi fiunk. Kezem-lában remegni kezdett, elsápadtam.  Kollégáim azt hitték nagyon rossz hírt kaptam, csak annyit tudtam kinyögni nekik, hogy: anyuka lettem!

– meséli könnyeivel küszködve.

Azonnal elindultak a szülészetre. Ott volt a Gólyahír Egyesület segítője és a vér szerinti anyuka is. Nehéz élethelyzetben volt a fiatal nő, de mégis úgy döntött, hogy nem veteti el a babát, inkább nyílt örökbefogadással segít egy meddő családon. „Egymás kezét fogva, együtt sírtunk az életetadóval. Megnyugtattuk, hogy hozzánk nagyon jó helyre jön a kisfiú. Patrik 54 centivel és 2 kiló 90 dekával született. Gyönyörű, élettel teli baba volt, nagy fekete hajjal és óriási szempillákkal. Rögtön imádtam, tudtam és éreztem, hogy ő az én fiam” – meséli.  Andi még aznap este felhívta a főnővért és boldogan közölte, hogy elment gyesre. 28 éves volt ekkor.

Egy nem mindennapi nagy család

Szombaton született a kicsi, szerdán már haza is vitték a családi fészekbe. Az egész család odavolt a boldogságtól. Patrik előtt sosem titkolták a származása körülményeit, pici korától örökbefogadásról szóló meséket olvastak neki, korán elmondták neki, hogy őt is örökbe fogadták. A kisfiú kétéves koráig minden szép és jó volt, mint a mesében. Aztán történt valami. „Hiába volt nagy szerelem a miénk, de sajnos mégis tönkrement a kapcsolatunk”– összegez röviden Andi.

Onnantól kezdve a Gólyahír Egyesület még fontosabb szerepet játszott Andi és Patrik életében, ők lettek a második családjuk. Itt az örökbefogadott gyerekek inkább testvérei egymásnak, nemcsak barátok. „Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért nem megyek külföldre nővérnek, sokkal több pénzért. Főként azért, mert nem tudnám itt hagyni szülővárosomat, ez az én hazám, és azért sem, mert nagyon kötődünk a gólyahíresekhez. Mi tényleg egy nagy, összetartó család vagyunk. Közös programjaink, ünnepeink vannak, mindenben segítjük egymást!” – magyarázza.

Idén nyáron vetődött fel, hogy jó lenne egy állandó Gólyafészek, egy családi közösségi tér a gyerekeiknek, és kamaszklubra is lenne igényük. A kuratóriumi tagok lakásán vannak a közösségi találkozók, és ott gyűjtik az adományokat is.

„Az ötletadónk és az Egyesületünk kuratóriumi elnöke, Mórucz Lajosné nemrégen halt meg, ami nagyon megviselte az összes tagunkat. Gabika éppen egy életetadóhoz ment, amikor rosszul lett, és váratlanul meghalt, 67 éves volt csak. Ez a tragédia is arra ösztönzött mindenkit, hogy megvalósítsuk az általa megálmodott Gólyafészket. Ezt küldetésünknek tekintjük már.”

Az örökbefogadó szülők a tettek mezéjére léptek, adományszerző akcióba kezdtek a Facebookon az álom megvalósulásért. Eddig több mint 6 millió forint gyűlt össze. A sikeren felbuzdulva cégeket, szervezeteket is megkeresett Andi. Akkor döbbent meg csak igazán, amikor aztán egy adakozó egy ingatlanrészt is felajánlott a célra.

Andi úgy érzi, most már minden kerek az életében. „Boldog vagyok, semmit se csinálnék másképp! Ha újra kezdhetném, akkor is nővérke lennék, és újra örökbe fogadnék. Anyaként azt kívánom a fiamnak, hogy ő is valósítsa meg a saját álmát, és nagyon szuper karosszéria-lakatos legyen. Ápolónőként meg azt kívánom magamnak, hogy a betegágy mellől mehessek majd nyugdíjba. Gólyahíresként pedig egy közösségi teret, igazi menedéket nyújtó Gólyafészket álmodok az örökbefogadott gyerekeinknek!” – zárja a beszélgetést Mihályi Andrea.