Karácsony előestéjét lélekben Dévény Annával töltöttem. Nekem és még sokaknak „Panni néni” volt ő (apámmal volt épp egyidős), bár utálta, ha nénizték, de nyolcvanéves kora körül már beletörődött. Mivel már lassan én is néni leszek, ő pedig többé már nem öregszik – ha elég soká élek, utol is érem, legalábbis az évek számát tekintve –, magamban a „nénit” elhagytam egy ideje. Úgy jött ő be ismét az életembe, hogy december elején ott voltam azon az emlékhangversenyen, amelyet művész barátai adtak a tiszteletére, és fölkeltette a figyelmemet a róla szóló könyv. Csak egészen rendkívüli alkalmakkor látni egy estén fellépni ennyi elsőrangú művészt, mint akik a Jókai Szalon parányi termében összegyűltek muzsikálni és emlékeket fölidézni.
Az évnek ebben a rövid szakaszában valahogy másképpen működünk. Ahogy az év többi hetében nem jut eszünkbe bejglit enni, úgy a lelkünk is másra éhezik, mint máskor. Giccses filmek esnek jól, egyszerű dalocskákat dúdolgatunk. Ilyenkor nem esik jól hallani, hogy „megölte, felrobbantotta, elsikkasztotta…” – bár ez talán sosem. Ettől a pár naptól igaz embereket, tiszta érzéseket, valódi együttléteket várunk, hogy aztán majd újra kötelességtudón daráljuk a napokat ötvenegy héten át.
Különös érzelmi állapot az advent, azoknak is, akik – úgymond – nem hívők. Mindnyájan megváltásra, érzelmi beteljesülésre vágyunk. Aztán sokszor, miután lefoszlottak az ajándékokról a csomagolások, az arcokról a mosolyok, az asztalokról az ünnepi étkek, ott állunk csupasz lélekkel, magányosan, kiéhezetten. Ha megélhettük, amire várakoztunk, azért, hogy elmúlt; ha nem, a hiány fáj. Nekem ez a karácsony olyan nehéz érzésekkel volt tele, hogy jólesett Dévény Anna emlékével elbíbelődnöm, és ajánlom mindenkinek, akit utolért a karácsony utáni spleen, hogy tegyen hasonlóképpen: keressen a rengetegben egy igaz embert – akár őt.
Dévény Anna (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)
Nem könnyű igaz embert találni. Én is mindig gyanakszom, amikor valakit felmagasztalnak, hogy a halál elfedi, az idő megszépíti az árnyékos oldalt. Dévény Anna életében is kapott hideget-meleget, de van egy széles rajongótábora, akik tudják, hogy rendkívüli ember volt, aki holtában is szeretetet, hálát vonz és sugároz szét. Jó, hogy megszületett Hermann Irén róla szóló portréja – Egy mindenkiért címmel –, mert az az érzelmi fűtöttség, ami vezette a portréíró kezét, szívét, alkalmassá tette ezt a könyvet arra, hogy Dévény Anna azoknak is megjelenjen, akik nem ismerhették, és sosem hallották a hálaadó imákat, amelyekbe a nevét foglalták azok, akiken segített.
A „babák megmentőjét” nem érdekelte pénz, hírnév és egyéb földi hívságok. Ugye, hihetetlen? Csakis a babái érdekelték, és az, hogy speciális manuális és gimnasztika módszeréről (DSGM) ismerjék el, hogy sok-sok csecsemőnek, akinek élethossziglan nyomorult életet prognosztizáltak az orvosok, képes megadni a mozgás esélyét és örömét.
Negyedszázada az egyik fiammal jártunk hozzá, így voltaképpen sosem tudtuk meg, mit köszönhetünk neki, hiszen a sportos, egészséges fiatalemberen nyoma sincs semmilyen mozgásproblémának. Később több interjút is készítettem Dévény Annával, láttam a keserves küzdelmet, amit módszere elismertetéséért folytatott. Most Hermann Irén könyvéből megtudtam, mi akadálya volt annak, hogy eredményessége tudományosan is bizonyítható legyen: ő maga, a módszer szülőanyja. A bizonyításhoz ugyanis kellettek volna a kontrollcsoport értékei, vagyis olyan babákéi, akikről tudni lehet, hogy rászorulnának a kezelésre, de a kísérlet érdekében nem kaphatják meg. És Panni néni nem akarta, hogy legyenek ilyen gyerekek.
Hát ezért ő az én hősöm ezen a karácsonyon.
A Dévény-módszer alkalmazásával kezelnek egy alig egyéves gyereket az alapítvány munkatársai (MTI Fotó: Bruzák Noémi)
A halála előtti években a zene hozott minket ismét össze kis időre. Tudtam, hogy odaadó rajongója volt Fischer Annie zongorajátékának. Tizenhat évesen hallotta őt először, és attól kezdve minden koncertjén ott volt. A zenetörténet sokat köszönhet azoknak a felvételeknek, amelyeket egy neccszatyorban a széke alá rejtett ITT stúdiórekorderrel készített Fischer Annie zeneakadémiai koncertjein, az „orgonaülésről”. Miután a zongoraművész rühellte a stúdiófelvételeket, Anna kalózkodása nélkül művészetének nagyon kevés emléke maradt volna ránk. Így viszont még dupla zenei album is megjelenhetett ezekből Fischer Annie születésének 100. évfordulóján.
Anna gyakran látta őt férjével, Tóth Aladárral együtt, és csodálta kettejük nem mindennapi kapcsolatát. „Diszkréció, elegancia, egyszerűség, finomság áradt belőlük – és az összetartozás. Jómagam bakfiskoromban a zenekari próbákon szemérmes figyelemmel láthattam a megelevenedett örök szerelmet” – mondta róluk a Tóth Aladár emlékére készült interjúkötetben. A tizenhat évvel idősebb férfi a század egyik legkitűnőbb zeneesztétája volt, és amikor 1968-ban meghalt, Dévény Anna különleges ajándékkal szerette volna enyhíteni a művésznő fájdalmát. Miniatűr kódexet készített, melybe gyöngybetűkkel belemásolta az Annie-ról szóló kritikákat. Később még tizennégy könyvecske készült el, a családi fotókat is tematikus kötetekbe rendezte, lekicsinyítve. A kérdésre, hogy miért tette, így válaszolt: „Valahogy ki akartam fejezni a hálámat Annie-nak azokért a katartikus élményekért, melyeket kaptam tőle.” Mivel a művészházaspár családi fotóinak jó része elveszett, ezek a kis miniatűrök ma felbecsülhetetlen értékűek. Egy ideig a Tóth Aladár Zeneiskola aulájában voltak kiállítva, akkor készült róluk ez a kis bemutató film.
El nem tudtam képzelni, hogyan volt képes Anna teleírni ezeket a miniatűr kódexeket. „Dupla szemüveggel és speciális tollakkal” – felelte egyszerűen. Sokszor elképzeltem, ahogy másolt, mint hajdan a szerzetesek a szentek történeteit. Az is nagy kérdés, mikor volt erre ideje, méghozzá nemcsak a másolásra, hanem az azt megelőző kutatómunkára. Ehhez ugyanis Rákospalotára, a Szabó Ervin Könyvtár Plakáttárába kellett kijárnia, és 1925-től 1975-ig átnézni az összes plakátot, kiírni a Fischer Annie-val kapcsolatos valamennyi dátumot, műsort, fellépőt, és katalogizálni, mely lapokban jelent meg róla kritika. Mire ezt befejezte, a Plakáttár átköltözött Panni lakása közelébe, a budai Várba. A Plakáttár után a Zeneműtárat bújta: kikérte a dátumok alapján a napi-, heti- és havilapokat, és kimásolta belőlük a kritikákat. „Fogalmam sincs, hogy volt rá időm – mondta –, mert kétszakmás »mozgászként« reggel fél 7-től kora délutánig a Neurológiai Klinikán gyógytornáztattam, utána rohantam mindennap művészi tornát tanítani este 10-ig. És akkor még szabad szombat sem volt.”
Fotó: Dévény Alapítvány
Mindig úgy éreztem, a Panniban szunnyadó művészi tehetség megnyilvánulása volt ez a rajongás, amelyből később nemcsak az operaénekes Takács Klárának jutott bőségesen, hanem Anna „művészeinek” is: a Várjon Dénes – Simon Izabella zongoraművész házaspárnak, Sümegi Eszter, Clementis Tamás operaénekeseknek, Volf Kati balettművésznek (akit később lányává fogadott) és még sokaknak. Kezdettől zenei szalon is működött a Dévény Alapítvány fogadótermében, attól kezdve, hogy megkapták, majd felújították a „Moszkvást”: a volt Nádasdy-kúria épületét.
Annának biztos érzéke volt az igazi tehetséghez és a jó emberekhez. Idén már a második olyan koncertet sikerült ezekkel a rendkívül elfoglalt, világjáró művészekkel összehozni, akiknek csak egyetlen nevet kell mondani, és igennel felelnek.
Az emlékkoncerten elmondott vallomásaikkal idézem fel azt az egy igaz embert, aki most ezen a karácsonyon eszembe jutott. Nyolcvanhárom éves lenne – bár élne még! Ha valaha szobrot készítenének róla, a kezét kellene megformálni. „A kezetekben legyen a szívetek” – mondta tanítványainak mindig. Neki ott volt, és bár mindenkinek adott belőle, sosem fogyatkozott.
Vallomások Dévény Annáról, elhangzottak a halála utáni második emlékkoncerten
A koncerten fellépő művészek: Sümegi Eszter, Illényi-Szappanos Edit, Clementis Tamás (ének), Perényi Miklós (gordonka), Simon Izabella, Várjon Dénes, Hauser Adrienne (zongora), Konrád György (hegedű), Dr. Székely György (gitár). Az emlékkoncertet Dévény Anna jó barátja, közvetlen munkatársa szervezte és vezette, egyike a „megmentetteknek”: Hufnagl Katalin, akinek gyógyulástörténetét itt írtuk meg.
Volf Kati balettművész 1994-ben az első felnőtt volt, akin Dévény Anna alkalmazta a manuális technikáját. „Akkor még ő maga sem tudta megmondani, működik-e, amit kitalált, amire ráérzett, de az én sérült, műszalagos térdemet, benne a négy titánkapoccsal úgy meggyógyította, hogy a jósolt tizenkettő helyett kilenc hónap múlva Júlia szerepét táncolhattam. A munkában egyikünk sem ismert tréfát, ráadásul első látásra megszerettük egymást.”
Simon Izabella zongoraművész: „Számtalan kedves emléket őrzök Annáról. Dénessel együtt – később, mikor kislányunk megszületett, már négyesben Lincsivel is – rengeteg idő töltöttünk nála, sokszor hosszú éjszakába nyúló beszélgetésekkel. Most az egyik legfontosabbat szeretném kiemelni: a hitét, amely megrendíthetetlenül, egészen mély, egyedi megközelítésbe helyezte az ITT és az OTT fogalmát. A hitet, amely annyira fontos volt számára, és amiről időnként nekünk is beszélt. Ravel Tündérkert című műve, melyet Dénessel most játszani fogunk, számomra ennek a hitnek az üzenetét hordozza magában. Annak reményét, hogy a térben és időben bennünket láthatatlanul körülvevő lépcsők és létrák bármikor láthatóvá válnak számunkra, ha figyelünk a hívó jelre, és elvezetnek oda, ahol újraélhetjük a találkozásokat, beszélgetéseket, érzeteket, pillanatokat, amelyek számunkra oly fontosak maradtak.”
Illényi-Szappanos Edit szopránénekes: „Egyik utolsó babája, kis kezeltje volt az én lányom, Krisztike. Három hónaposan került Panni nénihez. Várjon Dénesék szóltak neki, hogy van itt egy baba, akinek segítség kellene. Panni néni rögtön fogadott minket – január 1-je volt, vasárnap. Több mint három órán keresztül voltunk nála, és azonnal elkezdte a kezelést. Mivel zenészek vagyunk a férjemmel, Panni néni sokat mesélt művész baráti köréről, és rögtön hívott engem, hogy a Dévény Szalon következő koncertjén énekeljek. Akkor elég rossz lelkiállapotban voltam, tele kétséggel és aggodalommal a kislányom miatt, csak egy fáradt, kimerült anyukának éreztem magam. Panni néni végig a támaszom volt, és hitte, néha helyettem is, hogy minden rendben lesz. Krisztike a másfél év alatt több mint száz kezelést kapott, Panni néni annyira szerette volna a javulást. Pedig ő maga akkor már nagyon beteg volt. Különös kapcsolat lett köztünk, imádták egymást a kislányommal, még a kórházba is becsempésztük, hogy Panni néninek jobb kedve legyen. Boldogság volt, hogy a karjaiban tarthatta, erőt adott neki. Nagyon bízott benne, hogy ő állítja majd talpra Krisztikét, sajnos ez nem sikerült. Mondta is nekem, hogy ezt nagyon bánja, de odafentről majd segíti minden apró lépését. A kislányunk 28 hónaposan kezdett el önállóan járni, sín és csináltatott cipő kell neki a stabil járáshoz, de szépen fejlődik. A heti két fejlesztés továbbra is kell, de ez már mindennapos része az életünknek. Bölcsibe jár, sokat segítenek neki, de egyre ügyesebb. Ő maga is szeretné önállóan végezni a dolgait, ehhez végtelen türelme van, ami nagy előny.
Panni néni sokat hozta példának Semmelweis Ignácot, akit az orvostársadalom őrültnek nevezett azért az eretnek gondolatért, hogy az egyszerűnek tűnő kis mozdulat, a kézmosás, életeket menthet. Nem akarta magát hozzá hasonlítani, de számomra egyértelmű a párhuzam. Ha Semmelweis Ignác az anyák megmentője volt, nekem Dévény Anna a babák megmentője. Ösztönösen tudta és tette is a dolgát, magát nem kímélve. Soha el nem múló hálával és szeretettel gondolunk rá. Boldog vagyok, hogy ismerhettem őt.”