„Mikor legutóbb apámnál jártam, nem sokat beszélgettünk. Nincs ebben semmi meglepő, jó ideje így van ez már” – kezdi a BBC Three oldalán közzétett vallomását a 22 éves Chris, majd hozzáteszi, mindezek ellenére aznap azzal a tudattal mehetett haza, hogy hacsak rövid időre is, de boldoggá tette az édesapját. „Hobbiszerűen dobolok, és egy ideje azon kaptam magam, hogy ha zavarban vagyok, a lábamon ütöm a ritmust. Aznap is így volt. Apám pedig észrevette a dolgot, és utánozni kezdte. Egy idő után még el is nevette magát. Boldognak tűnt.”
A 22 éves brit egyetemista, akinek családnevét a kérésére nem hozták nyilvánosságra, azt mondja, ha édesapjáról van szó, az ilyen és ehhez hasonló pillanatok tartják benne a lelket. Hosszú vallomásában leírta, nagyjából 11 éves lehetett, mikor altatóorvosként dolgozó édesapját a demencia egy progresszív változatával, az úgynevezett szemantikus demenciával diagnosztizálták. „A betegségéből akkoriban csak annyi tűnt fel, hogy bizonyos szavak nehezebben jutnak az eszébe, míg másokat abszolút nem a jelentésüknek megfelelően használ.”
Chris vallomásával a demenciában szenvedőkre szeretné felhívni a figyelmet – Kép forrása: Facebook
Chris őszintén leírja, nagyban édesanyjuknak köszönhető az, hogy neki és 2 testvérének nem kellett idejekorán szembesülnie édesapjuk romló állapotával. „Mindig, minden körülmények között igyekezett megóvni minket az apánk betegségével járó agresszív kirohanásoktól és kínos közjátékoktól” – mondja, majd hozzáteszi, a diagnózisát követően az apa elveszítette az állását, így édesanyja egyedül igyekezett megoldani az öttagú család megélhetését. „Amellett, hogy éjt nappallá téve dolgozott, az anyám lelkiismeretesen gondozta apámat, figyelt, hogy ne tegyen kárt magában, és nevelt bennünket is. Utólag tudtam meg, hogy apa diagnózisa után végigzokogta a vonatutat.”
A fiatal fiú szerint édesapja demenciájának az egyik legnehezebb része az, hogy egyáltalán nincs tudatában betegségének. „Közvetlenül a diagnózis után dührohamok jöttek rá, ha valamelyikünk szóba hozta a betegséget. De még ma sincsen igazán tudatában annak, hogy beteg” – mondja, majd hozzáteszi, édesapja romló mentális állapota rengeteg krízishelyzetet okozott az életükben. „Az anyám, a testvéreim és én, lassan megtanultunk állandó készültségben élni, de még ez sem óvhatott meg minket az olyan a helyzetektől, mint mikor apám véletlenül folyékony mosószert tett a kávéjába tej helyett, mert mindkettő fehér csomagolásban volt.”
Chris az írásban bevallotta azt is, hogy egyetemi évei alatt édesapja kétszer is megpróbálkozott az öngyilkossággal; a család ezután döntötte el, hogy egy olyan intézményt keresnek neki, ahol a nap 24 órájában odafigyelhetnek rá. „Apám persze nem értette, miért van erre szükség. Időről időre hangot ad annak, hogy csalódott bennünk, amiért ilyen egyszerűen megszabadultunk tőle. Pedig, ha tudná, milyen nehéz döntés volt ez” – írja Chris, aki elárulta, édesapja állapota annyira leromlott, hogy már nem ismeri meg őt. „Felismeri az arcomat, de nem tudja, hogy a fia vagyok. Azt hiszi, az egyik gondozó vagyok, aki rendszeresen látogatja őt.”
Chris édesapja a betegsége előtt – Kép forrása: Facebook
Az egyetemista, aki mostanában minden közös pillanatnak nagyon örül, azt mondja, sosem bocsátja meg a demenciának, hogy elrabolta tőle a lehetőséget, hogy igazán megismerhesse édesapját. „Persze, anyám rengeteget mesél arról, milyen volt a betegsége előtt, de ez korántsem ugyanaz, mint, amit én szeretnék. Amikor a közelmúltban megszereztem a diplomámat, az eseményről készült fotókat bevittem apámnak az otthonba. Legbelül tudtam, hogy számára semmit nem jelentenek majd a képek, mégis, szerettem volna, ha részese annak, ami velem történt. Azóta a szobája falát díszítik a képek, én meg csak reménykedem, hogy valahol legbelül tényleg büszke is rám.”